Izzik a hangulat Kijev központjában, a Majdanon, amely a változások szimbólumává vált. Még akkor is, ha az elmúlt kilenc évben sokat devalválódott. Jól mutatja ezt az az anekdota is, hogy mit tesz egy nép, ha valamilyen kihívással találja szemben magát. A németek megoldják a problémát, a franciák kávéházba mennek, az amerikaiak megisznak egy whiskeyt, míg az ukránok rohannak a Majdanra. Mint ahogy most is, amikor az uniós társulási szerződés aláírásának elmaradása háborított fel sokakat.
Az ukránok többsége ugyanis már beleélte magát az európai álomba, amely a többség szemében a szebb jövőt, egészen konkrétan a vízummentes utazást, a plázákat, a magasabb fizetést, egyszóval a jobb életet jelenti. S persze Európa egyúttal természetesen sokak szemében határozott politikai választás is, ám ezt a tételt erősen gyengíti, hogy az elmúlt években éppen az erős leegyszerűsítéssel oroszbarátnak bélyegzett Viktor Janukovics állt ki a legerőteljesebben az integráció mellett.
Persze, mint a többséget, őt sem az értékek vezérelték, hanem az érdekek, tény azonban, hogy a mostani felfokozott várakozást paradox módon éppen a hatalom gerjesztette. S mivel a katarzis elmaradt, s a rideg valóság senkit sem érdekelt, Ukrajna egyik fele ismét a Majdanra tódult. Előbb csak álmait kergetve, majd a karhatalom durva fellépését követően már a kormány lemondását követelve. Ott tartunk tehát, ahol kilenc éve, s ha nem tudnánk annyit az akkor történtek hátteréről, azt mondhatnánk, hogy a helyzet már-már forradalmi.
A Majdan népe azonban meglehetősen vegyes. Mint ilyenkor mindig, a derékhadat most is a fiatalok, a diákok adják. S az ő spontán felháborodásuk tökéletesen érthető is, hiszen számukra a legtöbb lehetőséget elvitathatatlanul az európai út rejti. Ők már látták, hogy másképp is lehet élni, s szabadulni akarnak a korrupció, a nepotizmus, az oligarchák és a pénztelenség béklyójából. Az ő dühük őszinte, nemzedéki, s még nem keveredik átláthatatlan ideológiai katyvasszá.
Mint az úgynevezett narancsosoké, akik már megmutathatták, mire képesek – ennek eredménye Janukovicsék visszatérése –, a történtekben pedig újabb lehetőséget látnak a visszatérésre. Őket az ukrán megosztottságból táplálkozó, a „kékekkel”, a keletiekkel szemben táplált düh vezérli. Már elfelejtették, hogy mennyire csalódtak Juscsenkóban és Timosenkóban, Janukovics pedig mindig is irritálta őket. S újra reménykednek, hiszen a porondon új vezetők állnak, akiket az elégedetlenség kitörése hozhat valóban helyzetbe.
Kiváltképp Vitalij Klicskót, aki még nem járatta le magát, így aztán lehet benne bízni, ráadásul ő itt, a téren érezheti magát elemében. A parlament, a tévéviták nem az ő világa, számára a ringet idéző Majdan igazi lehetőség a kiugrásra. Mint ahogy Oleh Tyahnyibok is kilubickolhatja magát a rombolásban, amely az ő pályája. S mielőtt Európa megörülne e rasszista, antiszemita, a kisebbségeket gyűlölő szélsőjobboldali nacionalista mozgósítóerejének, gondolhatna egy pillanatra arra is, hogy milyen értékek mellett szokott oly hangosan kiállni. De erre most, úgy látszik, nincs idő, hiszen meg kell buktatni az ügyeletes gonoszt, ami felülír mindent.
Ezért aztán ott szónokol a demokrácia nevében egy színpadon a Szvoboda vezérével a Majdanon két volt lengyel kormányfő, a megbukott grúz államfő és a litván parlament elnöke. A magát immár láthatóan elszámító hatalom eközben kapkod, próbálja csillapítani az indulatokat. Néhány képviselő már előrenéz, s menekül a süllyedő – vagy legalábbis imbolygó – hajóról. Csak azzal nem foglalkozik most senki, mi is lesz a csőd szélén tántorgó Ukrajnával.
