A kisebbik partner, a szociáldemokrata párt (SPD) tagsága ugyanis belső szavazásán 76 százalékban döntött a kereszténydemokratákkal (CDU) közös kormányzás mellett. Nincs tehát akadálya annak, hogy holnap megalakuljon a harmadik Merkel-kormány. A jövő, a következő négy év német belpolitikai, ezen keresztül európai stabilitása szempontjából azonban elgondolkoztató, miért tartott ilyen sokáig a két erő között az egyeztetés. Bár már a szeptemberi választások előtt nagykoalícióra számított az elemzők túlnyomó többsége, az ezt megpecsételő 185 oldalas szerződés kínok közt született. Meghatározó volt e vívódásban, hogy míg a kereszténydemokraták – öt mandátum híján többséghez jutva – történetük egyik legjobb eredményét érték el, addig a szociáldemokraták az egyik legrosszabbat. Ennek ellenére, ha a parlamenti arányokat tekintjük, akkor a baloldal 53, míg a jobboldal 47 százalékot tud felmutatni. Csakhogy az SPD egyelőre nem lépne koalícióra a posztkommunista Die Linkével, míg az egyébként kiváló személyes kapcsolatok ellenére is hamar megszakadtak a CDU/CSU tárgyalásai a Zöldekkel. Nem maradt más hátra, mint a társadalom többségének akaratát teljesítve nagykoalíciót alakítani.
Csakhogy hiába működött ez a tandem 2005 és 2009 között stabilan, a közös kormányzásban elveszett a szocdemek arca, ami az ezt követő választásokon elért eredményeken is erőteljesen meglátszott. Angela Merkelék ugyanakkor joggal tarthattak attól, hogy a kisebbik partner ezután a végsőkig kiáll a választóknak tett ígéretei mellett, felpuhítva ezzel a CDU/CSU programját.
S valóban, míg az SPD a kisembereket védve, és a növekvő, immár 17 százalékos szegénységet hangsúlyozva sokszor demagóg módon a rövid távú jóléti intézkedésekre, addig a győztes koalíció a pénzügyi stabilitás megőrzésére helyezte a hangsúlyt. Utóbbi helyzetét bonyolította, hogy testvérpártja, a bajor keresztényszociális unió (CSU) eközben szintén ragaszkodott választási ígéreteihez, így például az útdíj bevezetéséhez. Két ellentétes filozófia feszült egymásnak, s mint a nyugdíjkorhatár 63 évre csökkentéséről és a minimálbér emeléséről megszületett kompromisszum mutatja, a nagyobb szociális érzékenységnek a német versenyképesség láthatja a kárát.
Persze most mondhatja bárki, hogy az alapvetően az exporton alapuló német versenyképességet aligha kell sajnálni, és igenis jót tesz Európának, ha a szocdemek szolidaritása nem ér véget a német határoknál. Csakhogy könnyen véget érhet, hiszen a görögök szimpátiája nem oszt vagy szoroz a választásokon, miközben a német gazdaságot megterhelhetik a pártot népszerűsítő intézkedések. Ez pedig már egyáltalán nem közömbös az euró stabilitása és az ezer szállal Németországhoz kötődő magyar gazdaság növekedése szempontjából sem. Ezért aztán csak szurkolni lehet azért, hogy a populáris intézkedések ne akasszák meg túlságosan a német gazdaság szekerét. Ugyanakkor a baloldal akár jó irányba is korrigálhatja Merkeléknek az európai válság megoldását kizárólag a pénzügyi fegyelem szigorításában, így a megszorításokban látó álláspontját. Talán nagyobb részt vállalhat például a kilábalásból a bankszektor, s nagyobb hangsúlyt kaphat a növekedés ösztönzése is. Az sem ártana az európai önbecsülésnek, ha a még az NDK-s szocializáltságból fakadóan elvi alapon az amerikai álomban hívő Angela Merkel új impulzust kapva, a realitásokhoz igazodva értékelné át a transzatlanti viszonyt, s inkább az európai álmot erősítené.
Annak persze már aligha örülnénk, ha Magyarország tekintetében venné át az SPD retorikáját.
