Vajon van-e összefüggés aközött, hogy Magyarországon az ellenzék nem egyszerűen politikai riválisként viselkedik, hanem elkeseredetten harcoló, acsargó ellenségként lép föl külföldön-belföldön a demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben, és hogy idehaza elmaradt a lusztráció? S míg egy középszintű kormányhivatalnoknak át kell esnie a szigorú, egy sor magánéleti kérdést is firtató C típusú vizsgálaton, addig a szabadnak mondott Magyarországon nyugodt lélekkel, zaklatás nélkül miniszterelnökké válhatott egy volt szt-tiszt. Amihez volt bátorságuk a lengyeleknek vagy a cseheknek, akik a rendszerváltást követően megalkották lusztrációs törvényüket, ahhoz idehaza hiányzott a politikai akarat. Így aztán mi a szocializmusban tevékenykedő ügynökökről és tartótisztjeikről mindig megtudtunk valamit, listák keringtek, könyvek íródtak, nevek dobódtak föl, dossziék kerültek elő, és beszervezési lapok tűntek el. De máig csak sejtésszerűen, esetlegesen tudják az áldozatok, kik figyelték őket, kik jelentettek róluk, kik törték derékba pályájukat, kik tették tönkre életüket. Túl sok volt nálunk a maszatolás, és túl esetleges a megvilágító szándék. Igaz, a Történeti Hivatalban, amely 1997-ben átvette a volt állambiztonsági iratokat, bárki beletekinthetett a pártállamban róla vezetett megfigyelési dosszié(k)ba, ám a róla jelentő ügynökök neve letakarva maradt. Következtetni lehetett, egyértelműen tudni nem. Történészek szerint negyedmillióra tehető a pártállami ügynökök száma, de csak a töredéküket ismerhetjük, azonosíthatjuk név szerint.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának megalakulásáról szóló törvény ezt a lépéshátrányt akarja enyhíteni. Január elsejétől minden megfigyelt áldozat tudhatja és nyilvánosságra hozhatja a róla jelentő, neki ártó ügynök nevét. Nincsen többé „letakart név”. Rétvári Bence, a közigazgatási tárca államtitkára a parlamentben elmondta, hogy a bizottság együtt fog működni az ügyészséggel, és bűncselekményre utaló iratokat mint politikai okokból elkendőzött ügyek bizonyítékait továbbíthatja akár peres eljárás megindítása céljából. Ha a forradalom és szabadságharc során elrendelt sortüzekre (másfél hete volt a salgótarjáni sortűz 57. évfordulója!), az 1956 utáni megtorlásokra, kivégzésekre gondolunk, a bizottság létrehozatalának jelentőségét, bár az utolsó utáni pillanatban történik, nem szabad alábecsülni.
Az emberi emlékezet véges, de a történelmi emlékezet nem lehet az, mert az írott történelem lényege az emlékezés fenntartása. Ne higgyünk azoknak, akik szerint „már nem kell bolygatni” ezeket az ügyeket. Sem az igazság kiderítése, sem az áldozatok képviselete nem halogatható tovább. Ha nincs erő a nyugvópont megtalálásához, megnyugvás sem lesz soha. Bár sokaknak úgy tűnhet, az igazságnak e késői szolgáltatásában (szándékosan választottam ketté a szót, hogy eredeti jelentése tiszta maradjon) túl sok bízatik az idős áldozatokra – akiket ráadásul kegyetlenül megtanított életük a hallgatásra –, a kormánynak ez a lépése mégis méltánylandó, mert lehetőséget ad a felelősök megnevezésére, és jogi úton, erkölcsi akarattal tetteik terhének vállalására készteti őket. Szőnyeg alá lehet söpörni a szemetet, de van egy fölpúposodási határ. Amikor azon a szőnyegen többé nem lehet közlekedni.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának létrejöttével talán nem is történik egyéb, mint ennek a fölpúposodott szőnyegnek a fölgöngyölítése. Lássuk, mi van alatta! Ehhez kell az áldozatok igazságtétel utáni vágyának és a kormányzó akaratnak az összehangolása. Reménykednünk kell abban, hogy az ügyészség az igazság földerítésében ezúttal nem mond csődöt.
