Közösségépítő kormányzás

„Választási év előtt kézenfekvő, hogy visszagondolunk a lassan magunk mögött hagyott kormányzati ciklusra.”

Választási év előtt kézenfekvő, hogy visszagondolunk a lassan magunk mögött hagyott kormányzati ciklusra, de nem a számok, százalékok, forint- és euróösszegek szempontjából. Fontos persze az ország rövid távú gazdasági és a pénzügyi helyzete is – 2010-ben például a napi válságmenedzselés tudományára is égető szükség volt az elődöknek hála –, de legalább ennyire lényeges kérdés, hogy a mindenkori kormánynak milyen a társadalomképe, egyáltalán van-e bármilyen „víziója” a nemzet jövőjéről. A választási győzelem utáni napon Orbán Viktor egyértelművé tette, hogy közösségépítő kormányzásra van szükség, később pedig a valódi közteherviselés fontosságára hívta fel a figyelmet, számos erre irányuló lépést tett a kétharmados parlamenti többség támogatásával, vállalva a konfliktusokat nemzetközi tőkéscsoportokkal és az Európai Unióval. Mindannyian emlékezhetünk a bankokra és a telekommunikációs nagyvállalatokra kivetett különadókra. Az állami vezetők végkielégítésének megnyirbálása, az Országgyűlés létszámának csökkentése, a politikusok álláshalmozásának korlátozása is a társadalmi igazságosságot célzó intézkedés, a családi adókedvezmény rendszere a nemzetépítő állami stratégia egyik fontos eleme. Mindez együtt pedig nyilvánvalóan segíti a már idézett közösségépítést, hiszen az egyén akkor érzi magáénak a közösséget, ha azt látja, hogy mindenki kiveszi a részét a feladatokból, és az emberek számíthatnak egymásra, valamint vezetőikre. A határon túli magyarság is érzékelhette a nemzeti közösségépítő szándékot, a magyarigazolvány bevezetése vagy a székelyföldi autonómiatörekvés támogatása révén.

Az elmúlt évtizedek súlyos mentális öröksége a társadalmi szolidaritás hiánya, amely a Kádár-rendszert is jellemezte, majd 1990 után, a liberalizmus előretörésével még inkább szétzilálta a közösséget. A magyarságra mindig is jellemző individualizmus a diktatúra éveiben torz, cinikus formát öltött, amely erkölcsileg helyénvalónak találta a boldogulást a másik egyén és a közösség rovására is. A morális problémán túl a társadalom hatékony működését is lehetetlenné teszi a közösséget semmibe vevő, a saját érdekeket gátlástalanul érvényesítő életszemlélet. Ezért hosszú távon létkérdés Magyarország számára a nemzeti közösség építése, a társadalmi szolidaritás megerősítése. Az egyéni boldogulásra is sokkal nagyobb esély van azokban a társadalmakban, amelyekben érvényesül az összefogás, a szolidaritás.

A korábbi, szocialista-liberális kormányok úgy működtek, mint egy részvénytársaság menedzsmentje, több-kevesebb – az ország múltbeli eredményeit tekintve inkább kevesebb – sikerrel. Ezen a téren sem látszik változás a politikájukban, az MSZP, az Együtt 2014 és a Demokratikus Koalíció a korábbi években megismert közhelyeket pufogtatja bérekről, növekedésről, munkahelyekről, de nem tudjuk, milyen társadalmat szeretnének építeni, van-e bármilyen hosszabb távú stratégiájuk. Az is lehet, hogy kész terveik vannak, de azokat a választások előtt nem tartják ildomosnak megismertetni a közvéleménnyel. Kormányzásuk idején azt tapasztaltuk, hogy értékrendjük alapja a pénz, legfőbb céljuk a saját boldogulásuk idegen érdekek kiszolgálása árán is.

Az elmúlt három és fél évben elindult a közösségépítés, de az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatása jóval időigényesebb és nehezebb feladat, mint a GDP egy-két százalékos növelése. Hosszú távon viszont sokkal több a hozadéka, pénzben nem is mérhető.