Párizsi példa

A történelmi sérelmeiket végleg háttérbe szorító két nagyhatalom együttműködése példaértékű lehetne térségünknek.

Angela Merkel első és második megválasztása után egyaránt Franciaországba indult első hivatalos útjára, és a francia elnökök is Berlinbe látogattak először. Akkor Jacques Chirac, illetve Nicolas Sarkozy személyében konzervatív államfők tárgyaltak Merkellel.

Idén januárban volt ötven éve, hogy az Élysée-szerződéssel Charles de Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár több éve tartó rendszeres találkozói eredményeképpen pontot tettek a nemzeteik között évszázadok óta fennálló ellenségeskedés végére, egyúttal rögzítve elkötelezettségüket az együttműködés iránt. Szándékuk valóra vált, a két nagyhatalom mindenkori vezetőinek kétoldalú kapcsolatai máig meghatározzák az európai politikát, nem utolsósorban pedig erőteljesen szolgálják Párizs, illetve Berlin érdekeit. Ez utóbbiak különbözősége néha nyílt vitához vezet, de éppen az évtizedek alatt kialakult kölcsönös bizalom segít az érdekellentétek feloldásában. Hollande és Merkel között is komoly nézeteltérések vannak európai politikai kérdésekben. Míg a német konzervatív kancellár a szigorú takarékossági politika mellett érvel, addig a francia szocialista államfő befektetésekkel ösztönözné a növekedést. A bankunió megvalósításának kérdése is megosztotta a feleket. Németország azon vitázott Franciaországgal, ki döntsön egy bizonyos bank bezárásáról, és ki fedezze a költségét. Most úgy tűnik, a német álláspont győzedelmeskedett, így a bankbezárás felelőssége a nemzeti kormányoké. Párizs ezzel szemben azt szerette volna, ha az Európai Bizottság mondja ki a végső szót. E viták mellett ugyanakkor a történelmi sérelmeiket végleg háttérbe szorító két nagyhatalom együttműködése példaértékű lehetne térségünknek.

Az egymást váltogató kelet-közép-európai kormányok öncélú szavazatszerző politikája az esetek többségében jóval fontosabbnak találja a nacionalista érzelmek kijátszását a szomszédos államokkal szemben, mint a közép- és hosszú távon jóval nagyobb haszonnal kecsegtető, német–francia mintára kiépített szoros, közös érdekek alapján érvényesített egységes fellépést az unión belül. A visegrádi államok laza, de intézményesített együttműködése így is szemet szúr Európa nyugati felében, holott távol áll lehetőségeinek maximális kihasználásától. Brüsszelt érzékenyen érintette a kelet-európai országok és Kína bukaresti csúcstalálkozója is, ami szintén azt jelzi: a jelenleginél jóval nagyobb potenciál lenne térségünk egységes fellépésében. Minden jel arra mutat, hogy Nyugat-Európa nemcsak az integrációs folyamatokat fagyasztotta be, de elindult a dezintegráció útján is. Miután megszerezte a kontinens keleti felének piacát, most felszámolná a térségünk számára legfontosabb előnyöket, a szabad munkavállalást és az államhatárok átjárhatóságát. Nagy-Britannia korlátozó politikájával elindult a harc a kontinens két része között, és nagy valószínűség szerint ez fogja meghatározni az uniós politika válság utáni időszakát. Nem mindegy, hogy Kelet-Közép-Európát milyen állapotban találja ez az összecsapás.

Tanulhatnánk a német–francia tandemtől.