Sokan nem értették, miért kell a német megszállásra emlékezni, hiszen a rendszerváltozás után április 4-ét, a szovjet megszállás napját is igyekeztünk kitörölni az emlékezetünkből. Csakhogy Magyarországon ez utóbbi napot a kommunista ideológia nyomására ünnepelni kellett. A német megszállás napját – szögezzük ezt le a Magyarország történetét igen hézagosan ismerő, ám ítélkezésekben annál harciasabb külföldi sajtó nagy bánatára és az ellenkező tartalmú hírverések ellensúlyozására – senki nem ünnepelni akarja. Mindössze emlékezni akarunk egy sötét, baljós napra, 1944. március 19-re, amelyet három nappal később, a megszállásra válaszul, március 22-én a hivatalban lévő Kállay-kormány lemondása követett. Tényleg, miért is mondott le? El kellene ezen gondolkodni a balliberális oldalon a nagy vagdalkozások közepette. Magyarországon senki nem várta virágcsokrokkal, örömmámorban, zokogó önkívületben a németeket, mint egy velünk szomszédos ország polgárai. S csak kevesen sejtették, hogy alig több mint egy év múlva egy másik megszállás foglyai leszünk.
Minden kioltott életért viselendő a felelősség. De akik a megszállás emlékművében nem látnak egyebet, mint a felelősség áthárítását, azoknak legelőször arra kellene válaszolniuk önmaguk színe előtt, megtisztelve a magyar zsidó és a nem zsidó magyar áldozatok emlékét, hogy volt-e egyáltalán német megszállás Magyarországon, vagy pedig nem volt. Tessék kiállni a kamerák elé, és hangosan azt mondani: Magyarországot soha nem szállták meg a németek. És vállalni ezért a súlyos történelemhamisító kijelentésért a felelősséget. Ha pedig volt német megszállás, akkor a felelősséget annak a tükrében kellene szemlélni. Mert a hamis beállításokért is felelni kell. Magyarország, pusztán azért, mert jobboldali kormánya van, némelyek szerint a holokausztért való felelősségben már-már az első helyre avanzsált európai szinten. Jó eséllyel pályázhatunk arra, hogy ha a felelősség ránk testálása ilyen ütemben halad előre, még kiderülhet, hogy Hitler nem is a felső-ausztriai Braunau am Innben, hanem Kiskunfélegyházán született, s csak azért nem magyarul beszélt, mert világuralmi ambícióit követve nem akart ilyen elszigetelt nyelven kommunikálni az indoeurópai nyelvcsalád hatalmas tengerében. Egyes túlbuzgó történészeink szerint deportálásban túltettünk a szlovákokon, a románokon. Vajon akkor miért írta életrajzi esszéjében Arthur Koestler, hogy ha édesanyja 1944-ben átment volna, ahogy tervezte, szlovák területre a nővérét meglátogatni, ő is haláltáborban végzi? – Anyám annak köszönhette életét, hogy Budapesten maradt – írta Koestler. Zsidó volt, és szemtanú, kortanú, nem is akármilyen – vagy talán nem hiszünk neki?
