Keresték neki az ír hatóságok – ez már kevésbé tolerálható, mert egy európai ország igazságszolgáltatásának a tragédiát okozó felelőtlen cselekményre, és nem az illető állampolgárságára kellene fókuszálnia. És már nem is kiskaput keresett, hanem kritikátlanul az ő pártjára állt az Európai Unió Viviane Reding asszony személyében – ez viszont felháborító, erkölcstelen, és gyarmattartói tudatvilágot idéz.
Sok jóérzésű ember örül annak, hogy Navracsics Tibor igazságügy-miniszter küzdelme végül eredménnyel járt: Tobinnak Magyarországra kellett utaznia, és 4, azaz négynapi ittlét után mehet csak vissza Írországba letölteni a büntetését. El tudjuk képzelni, micsoda erők mozdultak meg Tobin érdekében, ha ügyét tizennégy évig el lehetett húzni? Emlékezzünk rá, Viviane Redinget nő létére teljesen hidegen hagyta a négy és fél éves Zoltai Marci és a másfél éves Petra kioltott élete: helyette úgy döntött, inkább megrágalmazza a magyar igazságszolgáltatást egy félfasiszta diktatórikus ország megbízhatatlan intézményének beállítva, amely igazságos ítéletet hozni úgysem tud. S ezért van hatalmas felelősségük azoknak a liberális értelmiségieknek, akik Magyarországot külföldön gyalázzák: mert Reding nem lehetne velünk ilyen ellenséges és gátlástalan, ha nem támaszkodhatna az ő nyilatkozataikra.
Tobint a magyar igazságszolgáltatás nem akarta sem kerékbe törni, sem felnégyelni, ló farkához sem kívánta kötözni, tudtommal az olajban megsütés sem merült föl. Gyilkos úr 2002-ben három év fogházbüntetést kapott, azt is enyhítették tizenöt hónapra. Justitia szeme nem azért van bekötve, mert gyáva látni, hanem mert neki elfogulatlannak kell lennie! Mérlegének egyik serpenyőjében ott van egy komoly kapcsolatokkal bíró, ezerfelől mentegetett gázoló, a másikban két gyerek halála, akik sosem érik meg a felnőttkort. Melyik a nagyobb súly? Nem Tobin, hanem a halott gyerekek szülei vannak életfogytig tartó veszteségtudatra ítélve. Meglehet, az anya és az apa, no meg a nagymama, aki a kicsikkel volt azon a végzetes napon, a nap minden percében elszámoltatja és bűntelenül is okolni fogja magát, mert így működik a dolgok természete azoknál, akik elveszítik a gyermeküket. Őket nem félt elítélni a sors arra, hogy halálukig hibáztassák magukat, még akkor is, ha tökéletesen bűntelenek voltak, és az égvilágon semmit sem tehettek volna a gyermekekért.
De mindez, ugye, nem számít. Tobin érdemel sajnálatot, igaz? Ő érdemel részvétet, kiskapukeresést, igazságügyi védelmet, uniós védelmet, Viviane Reding védelmét, a nyugati sajtó védelmét, hiszen – felfoghatatlan időtartam! – tizenöt hónapra elítélte őt a nyereg alatt diktatúrát puhító magyar bíróság. Aki azt hiszi, hogy valami roppant szerencse kapja ölbe azokat, akik tragédiát okozhatnak úgy, hogy nem vagy alig kapnak érte büntetést, annak hiányosak a lélektani ismeretei. A bűn, a halált okozó vétség, amely büntetés nélkül marad, adott esetben nagyobb pusztítást végez a személyiségben, mint az ítélet következményeinek vállalása.
Tobinról ma már senki sem beszélne, ha mélyen magába szállva, tizenöt hónapos magányában szembesült volna azzal, amit elkövetett. Így viszont önmentési manőverei következtében tizennégy év alatt csak az rögzülhetett belé, hogy egy gyáva ámokfutó, akinek két kisgyerek halála szárad a lelkén.
