A Népszabadság akkori főszerkesztője, Vörös T. Károly elárulta: már 2006 májusában, közvetlenül a gyurcsányi szózat után hívta őt Gál J. Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, és fölajánlotta közlésre a „főnök [ ] nagyon jó” beszédét. Annak a valószínűsége, hogy az államtitkár magánakciójáról volt szó, amiről a „főnök” nem tudott, körülbelül annyi, mint annak, hogy a teve átjusson a tű fokán. Nem mellesleg, Gál J. ott sem volt Balatonőszödön, így saját kútfőből nehezen értékelhette Gyurcsány szónoki teljesítményét. Hab a tortán: Vörös T. Károly azt is elmondta: Gyurcsány szeptember 15-én, tehát két nappal a „hivatalos” kiszivárgás előtt leadta közlésre a beszéd káromkodásmentesített változatát a Népszabadságnak.
Titkosszolgálati jelentések ide, Népszabadság-beli közlési tervek oda, Gyurcsány tagadni próbálja, hogy ő állna a kiszivárogtatás hátterében („elképesztően tiszta a lelkiismeretem”). Na és? Nem mindegy, mit mond ez az ember? Hiszen nincs olyan mondata, amellyel ne lenne szembeállítható három másik. Mivel a lebukás túlságosan nyilvánvaló, ezért Gyurcsány – bocsánatkérés és a közéletből való végleges elhúzás helyett – dezinformálással próbálja menteni, ami menthető. Rakatnyi hazugsággal nyilatkozza tele a sajtót, összekuszálja a szálakat, hátha belekavarodunk.
Kezdte azzal, hogy szerinte 2009 decemberében készült egy harmadik, összegző jelentés, amely kizárta az ő érintettségét. Pintér Sándor belügyminiszter ezt kategorikusan cáfolta, s amúgy a nyilvánosságra hozott két dokumentum is „Összegző jelentés”, az összegzést pedig fölösleges még jobban összegezni. Aztán azzal terelt, hogy végül is a Fidesz szivárogtatott, és ők készítették elő az őszi zavargásokat. Tavaly nyáron viszont még arról beszélt, hogy nem lehet a jobboldal szemére vetni, amit a beszéddel csinált, fordított esetben a baloldal is ugyanezt tette volna.
A „zavargásokról” pedig annyit: örüljön, hogy ennyivel megúszta – ha ukrán miniszterelnökként mondta volna el az őszödi beszédet, ma már Mikronéziában bujkálna álruhában. Nem árt emlékezni a 2006. őszi eseményeket vizsgáló parlamenti albizottság jelentésére, amelyből éppen az derült ki, hogy a Gyurcsány által kézivezérelt rendőrség a tévéostromkor szinte semmit nem tett az erőszak megfékezéséért, sőt egy gépfegyverekkel teli jármű ajtaját nyitva „felejtették” a Szabadság tér közelében, hátha
És a hazudozás folytatódik, vég nélkül. Előbb azt ecseteli, „ez tizenkettő egy tucat beszéd volt”, majd gyorsan cáfolja magát: ez „egy átkozottul jó beszéd” volt, a hallgatóság „imádta”, „állva tapsolt”, „volt, aki könnyezett”. Aztán közli: ha ez a történet „nem jön elő 2006 szeptemberében, én nem emlékszem rá, hogy mondtam ilyen beszédet”. Holott olyannyira emlékezett rá, hogy szeptember 15-én beküldte a Népszabadságnak. És így tovább.
Kardos Ilona pszichiáter 2007-ben lapunk hasábjain így jellemezte Gyurcsányt: öntudatos hazudozása, a dac, az önmagával szembeni súlyos kritikátlanság nem egy 45 éves férfi érett személyiségére vallanak, sokkal inkább egy jelenleg is hiperaktív maradványtünetekkel küszködő, lélekben még mindig a kamasz szintjén létező férfi képét rajzolják fel.
Hát ennyi.
