Az alpesi ország ugyanis hiába kötődik gazdasági és kereskedelmi értelemben is szorosan az EU-hoz, hiába csatlakozott a belső határokat lebontó schengeni szerződéshez, nem tagja az Európai Uniónak. Mindez azt jelenti, hogy Brüsszel vagy Berlin nem helyezheti nyomás alá Bernt, hogy rendeljen el újabb népszavazást a bevándorlás korlátozásának kérdésében, hátha ezúttal kedvezőbb végeredmény születik. A svájci kormány köteles figyelembe venni a nép akaratát, vagyis három éven belül újra kell tárgyalnia Brüszszellel a Svájc és az EU viszonyát szabályozó szerződéscsomagot.
Svájc azért válik kísérleti laboratóriummá, mert az Európai Uniónak történetében először komolyan foglalkoznia kell a bevándorlás és az integráció nehézségeiből adódó társadalmi problémákkal. Míg az EU fokozatos bővítése, Európa kapuinak megnyitása kétségtelenül hosszan tartó békét teremtett az egykor megosztott kontinensen, az utóbbi két évtizedben tapasztalt hatalmas népvándorlás társadalmi feszültségekhez vezetett, amelyekről Nyugat-Európa állam- és kormányfői mintha nem akarnának tudomást venni. A problémákat felemlegető politikusokat és pártokat szélsőségeseknek, idegengyűlölőknek titulálják – igaz, sokszor illenek is rájuk ezek a jelzők –, majd csodálkoznak azon, hogy a problémák kibeszéletlensége és szőnyeg alá söprése miatt ezen csoportok népszerűsége folyamatosan növekszik. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament prominens tagjai a svájci népszavazás után tegnap is csak fenyegetőzni tudtak, és a súlyos következményekre figyelmeztették Svájcot. A nyilatkozatáradatban egyedül Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszternek volt néhány józan szava. Mint mondta, az ügyet Európának komolyan kell vennie, a népszavazás eredménye pedig „egy kicsit azt bizonyítja, hogy ebben a globalizált világban az emberek kényelmetlenül érzik magukat a személyek korlátlan, szabad mozgása miatt”.
Mindez minden bizonnyal Svájcra is igaz, annak ellenére, hogy a világ egyik leggazdagabb országáról van szó, amelynek kifejezetten jót tett az EU-ból érkező munkavállalók özöne. Ahogy a Süddeutsche Zeitung fogalmaz, a külföldiek hozzátesznek a svájci GDP-hez, de a svájci polgárnak ebből nem sok haszna származik. A statisztikák szerint ugyan néhány frankkal több kerül a pénztárcájába, az életminősége viszont romlik, hiszen egyre súlyosabb a lakáshiány, zsúfoltak a vonatok, és mindez semmiség a munkahely elvesztésétől való félelemhez képest.
Hogy az EU miképp kezeli a népszavazás következtében előállt helyzetet, milyen feltételeket szab majd Bernnek a kétoldalú szerződések újratárgyalásakor, nagyban befolyásolja majd például azt, hogy a bevándorlók miatt aggódó Nagy-Britannia képes lesz-e új alapokra helyezni saját viszonyát az unióval. Az EU–svájci párbeszédet árgus szemekkel figyelik majd a multikulturális társadalom problémáival küszködő észak- és nyugat-európai országok is. A svájci helyzet uniós kezelése precedensértékű lehet. Végre valódi párbeszédet indíthat el Európában a népvándorlás kérdéséről, az EU fenyegető fellépése azonban felbátoríthatja a bevándorló- és EU-ellenes pártokat, tovább növelve a protekcionizmust és a bezártságot támogatók arányát abban az Európai Unióban, amelynek legnagyszerűbb vívmánya kétségtelenül az áruk és személyek szabad mozgásának megvalósulása.
