Az Alkotmánybíróság minapi döntése után Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke azt vágta a kabinet fejéhez, hogy „fölöslegesen húzta az időt”, mert nem jogi, hanem politikai kérdésről van szó. Úgy látszik, ezt a vádat központilag eszelhették ki, mert a Kúria decemberi állásfoglalása után Simon Gábor – akkor még közszereplőként – figyelmeztette a kormányt, hogy ne halogassa az érdemi lépéseket. Az MSZP volt elnökhelyettese nyilván őszintén aggódott az adósokért, hiszen a szegények helyzetét is a szívén viselte, nyilván ezért állt korábban az éhségmenet élére. Már csak az a gesztus hiányzott tőle, hogy két kézzel szórja szét a rászorulók között a gondosan gyűjtögetett bankbetétjeit. A baloldal vélhetően abban a hitben ringatja magát, hogy a magyar választó gyorsan felejt. Most éppen azt próbálják eljátszani, hogy nekik semmi, de semmi felelősségük nincs abban, hogy a lakosság nyakig eladósodott külföldi valutákban. Bár nem kevés, de nem is túl hosszú idő telt el 2002 óta. Az akkor hatalomra kerülő MSZP–SZDSZ-koalíció megszüntette az Orbán-kormány forintalapú, és igen kedvező kamattámogatású lakáshitel-konstrukcióját. (Természetesen csak azután, hogy egyes balliberális politikusok is felvették a támogatott kölcsönt.) Innen már nem sok hiányzott ahhoz, hogy szélesre nyíljon a kapu a devizahitelezés előtt, és eljöjjön a svájci frank aranykora. Aki csak néhány lépésre megközelített egy bankot, már kapott is hitelt, jutott belőle lakásra, autóra, esküvőre és luxusnyaralásra.
Bár a pénzintézetek a szerződéskötéskor jelezték, hogy az árfolyam akár kedvezőtlenül is alakulhat, egyáltalán nem próbálták elijeszteni az ügyfeleket. Sőt, még azzal nyugtattak, hogy hamarosan úgyis bevezetik hazánkban az eurót, és akkor még kevésbé kell tartani az óriási árfolyam-ingadozásoktól. (Úgy tűnik, a bankárok sem látták előre a pénzügyi válságot, holott azt éppen a tengerentúli kollégáik idézték elő a felhalmozott mérgezett hitelekkel.) Mint tudjuk, az uniós valutát nem vezettük be, sőt a balliberális kormányzás totális kiszolgáltatottságba sodorta az országot. Ráadásul sem a jegybank, sem a pénzügyi felügyelet akkori vezetése nem kongatta a vészharangot: tán mégsem kellene ilyen bőkezűen szórni a devizahitelt. Ahogy nem tett semmit egyik baloldali kormány sem 2002–2010 között. Idesorolható Bajnai Gordon egyéves vitézkedése is, amely alatt megszületett a banki magatartáskódex, ám az szakértők szerint arra volt jó, hogy szentesítse az egyoldalú szerződésmódosítás intézményét. A következményeket már mindenki ismeri, főként azok, akik a megemelkedett törlesztőrészletek miatt már elvesztették otthonukat, vagy éppen most kell ettől tartaniuk. Csodát nem tehet az Orbán-kormány sem, ám azzal nem vádolható, hogy ne tett volna lépéseket a helyzet rendezésére, gondoljunk a végtörlesztésre vagy éppen az árfolyamrögzítésre. Nem beszélve azokról a jogszabályokról, amelyekkel igyekeztek határt szabni a banki hitelköltségeknek. Bármit tettek, kaptak érte hideget-meleget, a szocialisták szerint a végtörlesztés a gazdagoknak kedvezett, míg az árfolyamgát csak a bajbajutottak agóniáját nyújtja el. Másfelől pedig azzal támadták a kabinetet, hogy az adósmentésekkel tönkreteszik a bankrendszert. Miután közel a választás, most éppen az a baj, hogy miért nem hoznak azonnal újabb intézkedéseket. A választók a tapasztalataik alapján vélhetően el tudják dönteni, hogy a következő ciklusban melyik oldaltól várhatják nagyobb eséllyel az adósok további segítését.
