Nem kell hozzá élénk fantázia, hogy elképzeljük, mi történt volna, ha a Fidesz–KDNP nem meggyőző fölénnyel, európai összehasonlításban kimagasló eredménnyel nyer április 6-án, hanem „csak” szűk szavazat- és mandátumtöbbséggel. A választók egyértelmű döntése hatalmas veszedelemtől óvta meg Magyarországot. Ismertek voltak a forgatókönyvek arra, hogy a politikai stabilitás hazájából Ukrajnához hasonló válságövezetté váljon az ország. Itthon és külföldön sokaknak megérte volna ez, ha el tudják távolítani Orbán Viktort a hatalomból akkor is, ha épphogy, de megszerzi újra a többséget. Kimatekozták volna, hogy a régi választási rendszerben nem is győzne egy ilyen eredménnyel.
Ám április 6-án nemcsak a „kormányváltókból”, hanem az irányított anarchiából sem kért az ország. A Kis János, Charles Gati és mások által nyilvánosan is vállalt terv bukását a választási eredmény és José Manuel Barroso európai bizottsági elnök villámgyors gratulációja pecsételte meg még a szavazás éjszakáján. Furcsa, de az ellenzéknek erre a helyzetre mintha nem lett volna terve. Ezért – és nem csak a jó modor hiánya miatt – maradt el Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány gratulációja, s talán ezért beszéltek a másodszor is csúnyán elhasaltak kissé komikusan idő előtt megbuktatandó kormányról, az utcai politizálás elsőbbségéről. Csakhogy dühös és mozgósítható kormányváltó tömeg, a választási eredményt, a Fidesz győzelmét megkérdőjelező unió és külföldi kormányok hiányában a felforgatás kudarcra van ítélve. Még akkor is, ha Heller Ágnes azt mondja: nem lesz itt nyugi!
Már-már hiányoltam a magyar demokrácia nagy amerikai barátja, Kim Lane Scheppele megszólalását, ami a hét elején végre megérkezett. A választási eredmény megkérdőjelezésére tett kísérlete azonban vérszegényre sikeredett. Azt nem állíthatta, hogy a Fidesz győzelme a választási rendszer átalakításának következménye, bírálata lényegében a kétharmados többség megszerzésére korlátozódott. Tény, hogy a többségi elv érvényesítése felé mozdult el a szisztéma. De mi ezzel a baj?
A Fidesz–KDNP 2010-ben megszerezte a felhatalmazást a választási rendszer átalakítására is, a győztes jutalmazása más demokráciákban is előfordul, a választókerületek átrajzolása a korábbi aránytalanságok miatt alkotmányos kényszer volt stb. Az új választási rendszer alapján zajló megméretésre volt ideje felkészülnie minden szereplőnek, s a balliberálisok technikai értelemben meg is oldották a feladatot. Ha több szavazójuk lett volna, mint a Fidesznek, a rendszer őket jutalmazza, s ők aratnak nagy győzelmet, amit a Bajnai-projekt kezdetekor, 2012 végén Szigetvári Viktor tudományos alaposságú elemzésében kivitelezhetőnek gondolt.
Gyakran elhangzik, hogy többen szavaztak a Fidesz ellen, mint mellette. Ám ami matematikailag összeadható, a politikában nem mindig az. Itt válik világossá, hogy két forduló esetén sem született volna nagyon más eredmény: a Fidesz jelöltjeit csak akkor lehetett volna – matematikailag – legyőzni, ha a baloldal és a Jobbik kölcsönösen visszalép egymás javára. Az aránytalanságról annyit: 1994-ben az MSZP 32 százalékos listás eredménnyel szerezte meg a mandátumok 54 százalékát, az abszolút többséget. Az SZDSZ-szel együtt kétharmados többségű kormányt vezetett Horn Gyula, holott a választók kétharmada ellene szavazott. Mégsem háborgott ezen senki, a gratuláció sem maradt el.
Amúgy csak a tisztán listás választási rendszer arányos, s 1990 óta egyszer sem ilyenben szavaztunk. Minden kormány illegitim lett volna? Ugyan!
A baloldal négy elvesztegetett év után ismét nekifuthat a megújulásnak. Kéretlen tanácsom: ezzel foglalkozzon, ne a választási eredmény kimagyarázásával. A halott lóról le kell szállni. Scheppele asszony nyargalászhat rajta, a kibicnek semmi sem drága.
