Ez azt is jelenti, hogy először kapott lehetőséget 1990 óta a folytatásra egy jobboldali kormány. Valóban nagy jövő kapujához érkezett az ország: az Orbán Viktor vezette politikai közösség – kinek melyik tetszik – megvédheti, végigviheti, beteljesítheti, megszilárdíthatja, tökéletesítheti, javítgathatja azt az új gazdasági, társadalmi rendszert, amelyet az elmúlt négy év nagyszabású átalakítómunkájával létrehozott.
A magyar társadalom ezúttal nem akarta, hogy leomoljon, amit a kormány eddig felépített, inkább megelőlegezett, pontosabban megújított bizalommal várja a folytatást. Talán mert bízik abban, hogy otthonossá varázsolható a rohamléptekben felhúzott ház. Az, hogy a részvétel nem volt túl magas, azt jelzi, hogy még azok között sem kerekedett felül a protesthangulat, a kormányváltó indulat, akik nem hívei a Fidesznek. Egy olyan, konfliktusokkal terhelt négy év után, mint ami mögöttünk áll, ez komoly elismerés a kormánynak.
Nem von le semmit a Fidesz–KDNP érdemeiből, mégis illik rögzítenünk: győzelme mértékében meghatározó szerepet játszott a magát kormányváltóként hirdető ellenzék gyenge teljesítménye. 2010-es megsemmisítő vereségükből némi hezitálás után a balliberálisok azt a tanulságot vonták le, hogy ugyanazzal a tartalommal és jórészt ugyanazokkal az arcokkal érdemes újra megpróbálniuk. (Ha megvan a kétharmad, akkor azt immár másodszor kínálta tálcán gyűlölt ellenségének a baloldal sírásója, a fékezhetetlen aktivitású őszödi szónok.) Kudarcuk borítékolható volt, bár arra talán kevesen számítottak, hogy a Jobbik ennyire megszorítja őket. A radikálisok izmos listás eredménye alighanem a választásokról szóló nemzetközi tudósítások kiemelt témája lesz. A Jobbik erősödése figyelmeztetés a győzelmét ünneplő kormánynak: a közbiztonság javítása érdekében további erőfeszítésekre van szükség. Azzal, hogy bejutott a parlamentbe, az LMP újabb esélyt kapott arra, hogy az ellenzéken belüli erőviszonyok átrendezésével nemcsak hiteles, hanem erős versenytársa is legyen legközelebb a jobboldalnak.
