Bár a trónörökös életét kioltó pisztolylövést érthetően sokan a világháború első cselekményének gondolják, az első, Ausztria-Magyarország által Szerbiához intézett hadüzenetre épp egy hónappal később került sor, ami után még mindig lett volna lehetőség a legrosszabb elkerülésére. 1914 augusztusának első napjaiban aztán a nagy háború főbb szereplői megindultak egymás ellen.
„Az első világháború tragikus és szükségtelen konfliktus volt. Szükségtelen, mert az események láncolatát, amely a kitöréséhez vezetett, a fegyverek első összecsapását megelőző öthetes válság bármelyik pontján megszakíthatták volna, ha szószólóra akad a józan megfontoltság, vagy az egyszerű emberi jóakarat.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik John Keegan Az első világháború című, grandiózus műve. A merénylet és a háború közötti hetek diplomáciai-politikai történései az emberiség krónikájának egyik legizgalmasabb fejezetét alkotják. Míg a második világháború kirobbanása nem egy bonyolult történet – legutóbb John Lukacs rögzítette a tényt A huszadik század rövid története című könyvében, hogy annak egyetlen felelőse Adolf Hitler –, száz év után sem lehet egyértelműen megmondani, hogy melyik ország, melyik politikus, melyik döntés okolható a négyéves vérontásért. Egy olyan szövevényes és különös krimi ez, amelynek végén az olvasó döntheti el, hogy kit tekint gyilkosnak, vagy beletörődik abba, hogy többen is elkövették ugyanazt a bűntényt. Így maradt a köztudatban felelősnek a botcsinálta, csak a fatális véletlenek sorának tulajdoníthatóan sikeres merénylő, Gavrilo Princip.
John Keegan úgy véli, hogy egy pont után a döntéshozókon egyszerűen túlnőttek az események, s olyan banális körülményeknek is jelentőségük volt, mint hogy a birodalmi fővárosokban alig használták azokat a már meglévő kommunikációs eszközöket, amelyek segítségével diplomáciai jegyzékek küldözgetése helyett közvetlenül és gyorsan (talán) tisztázhatták volna a konfliktusba sodródó felek egymással a félreértéseket, megvilágíthatták volna szándékaikat. A német-francia, a német-brit vagy az osztrák-orosz érdekellentét a Balkánon, a revánsvágy és az attól való félelem, a tömeghadseregek kész tervek szerint történő, egy idő után leállíthatatlan mozgósítása olyan láncreakciót indítottak el, amely akkor is világégéshez vezetett, ha ez egyébként egyik szereplőnek sem állt a szándékában és érdekében. Megjegyzendő, Keegan keveset említi Tisza István akkori magyar miniszterelnököt, de mindig úgy, mint aki vissza akarta fordítani a háborúba vezető útról a Monarchiát.
Bár a nagy háborúnak hivatalosan voltak nyertesei is, szükségtelennek kell neveznünk, hiszen a konfliktus végül annak a földrajzi, kulturális, társadalmi entitásnak a tragédiája lett, amit Európának nevezünk. Súlyos csapást mért Európa kultúrájára; a Párizs környéki békediktátumok egyenes úton vezettek a második világháborúhoz; a britek és a franciák helyét a világ trónján ekkor kezdte átvenni Amerika; a Monarchia nagyhatalmak által eldöntött felbomlása után pedig térségünk előbb a náci Németország, majd a Szovjetunió érdekszférájává vált. És mára a délszláv álmot 1918-ban beteljesítő Szerbia is elszenvedte a maga Trianonját.
Ha ma például Amerika és Oroszország ukrán játszmájára és Európa jövőjére gondolunk, remélhetjük, hogy a politikusok képesek tanulni a történelemből. És hogy ezúttal akad szószólója a józan megfontolásnak és az emberi jóakaratnak.
