Szinte lehetetlen vállalkozás leírni, hogy milyen éles kontrasztban áll ez a kép azzal, amit ezekben a napokban sugároz az amerikai elnök, amint az ukrajnai válságra hivatkozva vázolja egy új, potenciális hidegháború kezdő manővereit a mi kontinensünkön. A háttérben pedig nem a világban helyzetét normalizáló, valós erőforrásaihoz és partnereihez is igazodni hajlandó nagyhatalmat látunk, amelyet Obama egykor ígérni látszott. Sokkal inkább egy dominanciára törő klasszikus birodalmat, amely a nagykönyvben megírtak szerint gátlástalanul él a divide et impera, az oszd meg és uralkodj eszközével.
Mert félreértés ne essék, az Egyesült Államokat egy cseppet sem érdekli az ukrán szuverenitás vagy az ukrán demokrácia – ez utóbbira tömérdek bizonyítékot szolgáltatott a kijevi hatalom összetételével és módszereivel kapcsolatban mutatott magatartása. Még ennyire sem érdekli az ukrajnaiak élete vagy halála, pláne nem a jóléte. Ukrajna csupán egy stratégiai eszköz számukra, alapvetően két funkcióval. Az egyik, hogy Oroszországról „leválasztva” gyengítsék azt a nagyhatalmat, amelyet a 2012-es kampányban Obama republikánus kihívója aligha véletlenül nevezett az Egyesült Államok egyes számú geopolitikai ellenfelének. De idézhetünk egy sokkal fajsúlyosabb személyiségtől, Zbigniew Brzezinskitől is, aki 1997-ben kerek perec leszögezte, hogy Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalomnak lenni. Szerencsétlen északkeleti szomszédunk második, talán még fontosabb funkciója pedig az Washington számára, hogy befagyott konfliktusával gátat alkosson az európai–orosz együttműködés útjában. Erre azért van szükség, mert a felemelkedő Kína és a csendes-óceáni térség felé fordulva az Egyesült Államoknak nyilvánvalóan nem érdeke, hogy a hátában a Berlin–Moszkva kapcsolatrendszer betöltse teljes potenciálját úgy gazdasági téren, mint Európa tartós békéjének második, régóta esedékes pilléreként. A sors iróniája – jegyezhetnénk meg –, hogy Ukrajnában most pont azt a politikát fordítják Moszkva ellen, amelyet maga is követett, érdekszférájában tartandó posztszovjet közel-külföldét.
Hogy a nagyhatalmak helyezkednek, igyekeznek mindig az erősebb csapatban maradni, egyáltalán nem meglepő, még a globalizáció viszonyai közepette sem. Ezt a játékot azonban most nálunk játsszák, és ettől véresen komollyá válik. Ne kételkedjünk abban sem, hogy ha úgy fordul a kocka, az Ukrajnának szánt stratégiai funkciók ellátásába bevonhatják egész Kelet-Közép-Európát is. Tragikus történelmi tapasztalatunk, érthető fóbiáink Oroszországgal (illetve Németországgal) szemben most kapóra jönnek azoknak, akik ebben gondolkodnak. Élénk legyen bár a fájdalom, a félelem, netán a történelmi bosszúvágy, a politikát, a gyakorlati lépéseket ezek nem határozhatják meg, nem engedhetjük, hogy visszahúzzanak a sötét múltba. Európai uniós, NATO-, regionális vagy akár nemzeti keretben jogunk és kötelességünk a térség biztonságának növelése, de kalandor akciókra, például ukrajnai „békefenntartásra” nem vállalkozhatunk. Még akkor sem, ha arról ne adj’ isten legfőbb tengerentúli szövetségeseink, a demokrácia bajnokai akarnak majd minket meggyőzni.
