Ami azért is különös, mert 2006-ban, amikor kormányzó pártként először tudtak újrázni, egy röpke pillanatra felvillant a lehetősége – felrémlett a veszélye –, hogy a szocialisták tartósan a magyar politika domináns erejévé válnak. Mondhatni ők alkotják a centrális erőteret. Mint tudjuk, a dolgok másként alakultak.
Ebben a keretben érdemes értékelnünk, értelmeznünk azt az eseményt, hogy az MSZP szombati rendkívüli tisztújító kongresszusa Tóbiás Józsefet választotta meg a párt elnökének. Innen nézve világosan látszik, hogy az ellenjelölt hiánya nem az új elnök képességeinek, a belé vetett reménynek, hanem az MSZP – illetve azon politikai tábor, amelyet hagyományosan magyar baloldalnak nevezünk – nyomorúságos állapotának a jele. Nagy pártok is szenvedhetnek vereséget, de az nem mindig jár együtt a választói bázis, az identitás megroppanásával. Jó példa erre az MSZP 1998-as vagy a Fidesz 2002-es és 2006-os kudarca. De ami a szocialistákkal 2010-ben, majd ezen a tavaszon történt, az kiábrándító, kudarcos jövőt vetít előre. Az európai parlamenti választások nyomán olyan kihívással kell például szembesülniük, amilyennel igazából 1990-ben sem: megkérdőjeleződött vezető szerepük a baloldalon. Közben a párt bázisa megállíthatatlanul öregszik, a fiatalok minden felmérés szerint leírták az MSZP-t. Tóbiás Józsefnek kellene tehát most szembeszegülnie a politikai életciklusok vastörvényével, neki kellene helyretolnia a baloldalról nézve kizökkent időt.
El kell ismerni, a probléma lényegét ragadta üstökön a kongresszus több szónoka. Az MSZP és a baloldal Szeged falai közé zárt örök reménysége, Botka László pontosan fogalmazott: nem csak a választásokat, egy kicsit önmagukat is elveszítették a szocialisták. Mesterházy Attilából – aki befolyását a lemondása ellenére is megőrizte, elég, ha arra gondolunk, hogy a parlamenti frakciót lényegében az ő káderei alkotják – a kollektív túlélési ösztön csalogatta ki a mondatot, hogy az MSZP az egyetlen baloldali erő. Tóbiás József is a baloldali önazonosságáról beszélt, s ennek jegyében utasította el a szivárványkoalíciót, a szélkakas politikát és a követhetetlen ötletparádét, neve említése nélkül ütve egyet Gyurcsány Ferencen. Világos az üzenetük a kongresszus személyi döntéseinek is: Kovács László leszavazott alelnöksége, az úgynevezett Deák-kör híveinek a háttérbe szorítása akár a közvélemény előtt ismeretlen politikusok elnökségbe emelésével mintha azt jelezné, hogy az MSZP nem kér többet a liberális gyámságból, a mindig valamilyen külső elvárásnak megfelelő politikából. Aminek az lett a következménye, hogy hiába nyert háromszor is választást az MSZP 1990 óta, valóban baloldali kormánya nem volt még Magyarországnak. Horn Gyula is csak annak illúzióját nyújtotta figyelemre méltó tehetséggel. Gyurcsány és Bajnai már ezt sem.
A magának és párttársainak munkaterápiát ajánló Tóbiás József szervezeti hátteret, társadalmi hálózatot akar építeni, vagyis olyasmit szervezne újjá, ami egykor adottságként, történelmi örökségként az MSZP sajátja volt. A nagy kérdés az: vajon azt a sok-sok szavazót, akiknek kormányon elengedte a kezét, érdekli-e még a baloldal sokadik megújulási kísérlete?
