Arra gondoltunk: a népek asztalánál egyenrangúan foglalhatunk helyet, s amilyen őszinte hittel törekszünk az európai nemzetek közösségébe, a fogadtatás is hasonló lesz. Reményeinket arra alapoztuk, hogy valamit leraktunk az asztalra Németország, ezáltal Európa újraegyesítésének, a kommunista világrend lebontásának ügyében. Mára alább szálltak az igényeink. Realistaként nem vágyunk már azonnal nyugati életszínvonalra, nem bizakodunk gazdasági segítségben, s nem számítunk hálára, főként nem pozitív elbánásra.
Hovatovább annak is örülnénk, ha nem érne bennünket negatív megkülönböztetés. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a hála tényleg nem politikai kategória. Csupán korrektséget várunk a nemzetközi mezőnyben, pénzvilágban, semmi mást. Hogy magunk választhassuk meg, liberális vagy polgári konzervatív demokráciát szeretnénk-e megvalósítani. Mert erre mindenképpen jogot szereztünk huszonöt éve és még régebben, az ötvenhatos szabadságharcunk idején hozott áldozatainkkal. Úgy tartják számon: 1956-ban mi vertük az első szöget a kommunista világrend koporsójába.
S milyen érdekes egybecsengés: Helmut Kohl szerint a berlini falból az első téglát Magyarország verte ki. 1989-ben a páneurópai piknik során több száz keletnémet menekült rohanhatott át a határon a szabad világba. S ha már ennyi béklyótörésben, szabadságszerzésben működtünk közre, éppen nekünk ne lenne jogunk a szabadsághoz, hogy az állampolgárok döntésének megfelelően építhessük európai demokráciánkat? Mennyire igazságos, hogy sokszor éppen azok vitatják el ezt tőlünk, akiknek annak idején a legnagyobb segítséget nyújtották az önzetlen magyar emberek? A puhuló diktatúra ugyanis a nyugati tévhiedelmekkel szemben nem főleg reformkommunistákból állt. Kevesen voltak közülük az európai értékrend, a demokratikus átmenet mellett.
Johannes Singhammer, a német parlament alelnöke a soproni konferencián úgy értékelt: a huszonöt évvel ezelőtti piknik napja a nagylelkűség ünnepe, ami a segítőkészséggel párosult. Erre fakasztja rá az epét Michael Roth német szociáldemokrata külügyi államminiszter nyilatkozata, aki szerint kétséges, hogy a mai magyar kormány eléggé ragaszkodna az uniós alapértékekhez. Mi lenne, ha az utóbbi véleményen lévők is nagylelkűséggel ünnepelnének? És legalább az elsősorban a németek számára kiemelkedő jubileumon megállnák, hogy ne mártogassák bennünk a tőrt a rongyosra koptatott bulvárrágalommal.
A német baloldali politikus belegondolhatna: ha nincs akkor a mi kiállásunk, most talán ő sem rágalmazhatna bennünket egy össznémet liberális lapban évezredes keresztény államiságunk, Magyarországot Európába vezető uralkodónk ünnepnapjára időzítve. Orbán Viktor azt mondta az emlékparkban tartott beszélgetésen: lovagias nép vagyunk, ne dörgöljük a németek orra alá, ha kritizálnak minket. Történelmünk során bizonyítottuk: szabadságszerető nép a magyar.
Csak a szabadság rendjében érzi jól magát. Ehhez pedig hozzátartozik: ne érezzék úgy az emberek, hogy mi átvágtuk a vasfüggönyt – a Nyugat meg minket. Hála helyett egy kis korrektség s a szabadsághoz való jog elismerése, ez a kívánságunk. Ha ezt megkapnánk, 1989 után az lenne számunkra a második csodák éve.
