Aztán amikor Pintért kinevezték szakvezetőnek, elküldték kommunikációs tréningre, hogy megtanítsák „viselkedni”. Mi lett belőle? Egy belülről feszülő, kifelé letompult, erejétől megfosztott tréner, aki nem meri őszintén elmondani Szalai Ádám mellőzésének okait, s már nem ordít rá senkire, a lébecoló, lélektelen játékosokra sem. Akik, mint most kiderült, nem is veszik őt komolyan. Imamalomszerűen hajtogatja a tolódás és a szerkezeti felállás fontosságát, ahelyett, hogy egyszer kieresztené a hangját, esetleg rájönne, hogy egy csel vagy egy kényszerítő bőven elég a létszámfölény kialakításához.
Most jön az a kérdés, hogy a mieink képesek-e ilyesmire. Másra igen, ez kiderült egyetlen meccsen. Varga például simán el tud rontani egy kétméteres lapos átadást, Vanczák jobbhátvédként minden futóversenyt elveszít, az újonc Balogh holtsápadtan, „sportcsíkkal” a gatyájában csak hátra passzol, az egy hét alatt egy átlagos magyar éves fizetését kereső Dzsudzsák képtelen elvégezni egy bedobást, Rudolf egyetlen párharcát sem nyeri meg, Nikolics centerként eltűnik, mint az aranyóra, Lovrencsics bal lábával elrúgja a labdát a jobb elől, Lipták egy eseménytelen meccs nyolcvanadik percében görcsöt kap, majd cserét kér, elfelejtve, hogy már rég kihasználtuk mindhármat. Na legkésőbb itt kellett volna kijönnie Pintérből az állatnak, hogy „Zolikám, takarodj vissza a pályára, s legalább álldogálj elöl, a k a nénikédet!”, de nem. Így közösen nézték-néztük, ahogy a hozzánk hasonlóan harmatos, a világranglistán mindössze 95. északírek fordítanak.
Nem játszom a naivat, tisztában vagyok a magyar futball helyzetével, a mieink képességeivel. Ám azzal is, a legesetlegesebb labdasportban előfordulhat, hogy a gyengébb nyer. Mint most a románok negyvenperces emberhátrányban Athénban, vagy az albánok Aveiróban a portugálok ellen. Azok az albánok, akiket júniusban simán vertünk felkészülési meccsen, nem jobbak nálunk, csak épp motiváltan, győzni akarva léptek pályára, nem taktikailag gúzsba kötve, mesterségesen visszafogott, már most bizonytalan jövőjű, „fogatlan” szövetségi kapitányukat levegőnek nézve.
