Ötvenhat plusz

A forradalmak elképesztő energiákat szabadítanak fel az emberből.

Nagy Imre azzal lett mártírrá, hogy nem volt hajlandó lepaktálni az orosz tankokkal érkező Kádárral, és nem kért kegyelmet Vida vérbírótól. Nem a reformert, a kiemelkedő miniszterelnök-politikust tiszteli benne azóta is az utókor – mártíromsága előtt hajtunk fejet. Ahogyan a végsőkig kitartó pesti srácból is a gátlástalan leszámolás csinált igazi hőst. „Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek – írja utolsó, megrázó levelében Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők vezetője. – Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek.” A megtorlás, mint lenni szokott, csak emelte a levert forradalom fényét: az elesettekből hősök, a kivégzettekből mártírok lettek. A világ bennünket csodált.

A kommunisták viszont nem tanultak történelmet, vagy ha mégis, nem okultak belőle. Illetve dehogynem! A véres október ráébresztette őket: óvatosan a magyarokkal, karámiszonyuk van. A diktatúrák, a nagyhatalmak nincsenek igazán felkészülve pesti srácokból. Évtizedek szaladtak el, közben az „ellenforradalomból” jámbor hangzású „sajnálatos októberi események” lettek, majd kissé váratlanul népfelkelés Azután történt egy sajátos rendszerváltás, furcsa, elmaszatolt évek következtek, s míg a történelem sutaságain merengtünk, az ötvenedik évfordulóhoz érkeztünk. És akkor ismét ráébredhettünk, hogy tényleg nagy nap lehetett az az októberi

A 2006-os megemlékezés zárszavaként – fél évszázaddal 1956. október 23. után – Gyurcsány Ferenc országló miniszterelnök rendőrei agyba-főbe verték a forradalomra emlékezőket Budapest szívében. Épp azon a csodálatos napon. Félreérthetetlen üzenet volt benne, fehér-fekete. Hogy „odaát” még mindig másképpen gondolkodnak a nemzet forradalmáról. A függetlenséget akaró nemzetről. Pedig Gyurcsány pártja, az 1990-es szabad választásokra „megtisztult” MSZP – emlékszünk – rémült igyekezettel, „Nagy Imre-örökösként” vetette bele magát a „megújult” közéletbe. Magát az újratemetést is a saját sikerének könyvelte el. Kié Nagy Imre? Hát az övék, hogyne! Az élcsapat legrafináltabbjai díszsorfalat álltak a fölravatalozott koporsók mellett

A múltat olyannyira eltörölte az élcsapat, hogy Gyurcsány miniszterelnök 2004-ben még meg is „kérdezte” Nagy Imrét: „Te hogyan csinálnád, Imre?” Furcsa kettősséget érez az ember. Hol a régmúltat látja 1956-ban, hol a tapintható jelent. Inkább az utóbbit Úgy érzi, még tart a forradalom, szinte kötésig jár benne. Igen, közel van ötvenhat. Ha nem szólnak is a fegyverek, a harcnak még nincs vége, még nem dőlt el igazán a sorsunk, ide-oda húzódik a front, a csata pillanatra sem lankad. Mintha nem ért volna véget a küzdelem. „Azok” már elmasíroztak, most mások közelednek. Sőt, már itt is vannak. Nyugtunk nem lehet.

Hogyan mondta Csurka kilencvenben? Tankok helyett bankok. Gimnasztyorkás kiskatonák helyett illatos, vasalt pénzemberek. Mögöttük is óriás áll. Ő is ránk spekulál, nekünk diktálna. Ez is harc, mint az előző. Valamiért nagyon fontosak vagyunk azoknak ott. A zabolázatlan ország mindig fontos. A mártír miniszterelnök utolsó rádiónyilatkozata ma is megremegtet: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van ” Legyen.