Seregszemle

Tegnap a Fidesz nagyszabású rendezvénye értékelte az egy hete általa megnyert önkormányzati választások kampányát, ahol látványosan felsorakozott a kormányzó erő politikai hátországa.

Ez a hátország sziklaszilárdnak tetszik: a kormánypártok 628, a baloldali, balliberális ellenzék 36, a Jobbik 14, az LMP nulla polgármesteri helyet szerzett október 12-én. A számok a képviselő-testületekben: 2665, 475, 372, 38; a nagyvárosi közgyűlésekben: 244, 79, 82 és 6. Ezek az adatok nem feleltethetők meg automatikusan a valós támogatottsági arányoknak, ám azt cáfolhatatlanul megmutatják, hogy egyetlen nagy politikai erő van ma az országban, amely szervezettségben is a vetélytársai fölé nőtt, váltópártnak pedig egyelőre se híre, se hamva. A 2010-ben a kormányrúdtól elzavart ellenzék beszélhet ezek után fideszes szavazatvesztésről meg sok távolmaradóról; éppen az utóbbiak szívéhez, lelkéhez nem került közelebb az elmúlt években.

Természetesen alapos ok a Fidesz tegnapi összejövetelére a nagy diadal megünneplése – különösen, ha a legutóbbi voksolás egy hosszú harci időszak, három választást magába foglaló kampányév lezárása volt –, mégis úgy sejtem, más célja is lehetett a gyűlésnek. Seregszemlét ugyanis valóban egy nagy küzdelemre készülve szoktak tartani, ahogy azt az antik irodalom tanította, csakhogy most nem a hagyományos ellenféllel, a hazai politikai riválisokkal szemben kell erőt mutatni. Túl sok konkrét információ ismerete nélkül is tudható, hogy a harmadik Orbán-kormány nem a finomhangolásra, konszolidált napi ügyintézésre rendezkedik be, hanem jelentős átalakításokra készül, s a várható változtatások túlmutatnak a mindenkori költségvetés tervezését, alkudozásait kísérő konfliktusokon, érdekütközéseken. Újabb kétharmados parlamenti felhatalmazása birtokában a választani tudók bizalmát újra és újra elnyerő Fidesz–KDNP-nek a következő választásig hátralévő három és fél évben bizonyítania kell, hogy az általa megalkotott új, a 2010 előtti világ számos dogmájával szembeforduló rendszer életképes, a nemzeti közösség boldogulását szolgálja, lendületet ad az ország elmúlt évtizedekben nem igazán sikeres felzárkózásának, s a mindennapokban is élhetőbb viszonyokat teremt. A miniszterelnök tegnapi beszédében két megvalósítandó célkitűzést emelt ki a 2018-ig terjedő időszakra: a munkahelyteremtés révén a teljes foglalkoztatás elérését és a köznevelés átalakításával Európa legjobb iskolarendszerének megteremtését. Nagy tervek, és most már végképp nem lehet majd kire mutogatni, ha elmarad az egyértelmű siker. Egy ilyen nekirugaszkodáshoz valóban szükséges az egységes és erős hátország nyújtotta biztonságérzet és támogatás.

Attól tartok, máshoz is. Vannak ugyanis, akiket még egy valóban példátlan választási győzelem sem fegyverez le. Az utóbbi napokban az európai baloldal és – ami most jóval fontosabb: – Washington megüzente, hogy romokban heverő hazai ellenzék ide, a kormányoldalba vetett választói bizalom megerősítése oda, folytatódik, sőt fokozódik a különutas, unortodox megoldásokat alkalmazó, a hidegháborús kórushoz való csatlakozástól vonakodó országra helyezett nemzetközi nyomás. Ehhez a küzdelemhez képest az újabb választási siker rutinfeladat volt Orbán Viktor számára. De hát Heller Ágnes is megmondta: nem lesz itt nyugalom.