A világpiactól távoli évtizedek megtették hatásukat, a szocialista országok lakói elszoktak annak gyakorlatától. A piac törvényeit és törvénytelenségeit csupán elméleti közgazdászok boncolgatták szakfolyóiratokban, azok is sokszor ideológiai alapon, emellett azonban a mindennapok futószalagon termelték az értelmetlen együttműködéseket és az igazából eladhatatlan termékek tömegét. Mindez odáig vezetett, hogy a szocialista tábor többi tagjával együtt belőlünk is tökéletesen kikoptak a piacról korábban szerzett tapasztalataink.
Ez volt az a pillanat a rendszerváltáskor, amikor a vagyonától, stratégiai ágazataitól villámgyorsan megszabadított ország érdekérvényesítő képessége a nullához közelített. Minden addig valamennyire működő rendszert gyorsan fölszámoltunk, s a gyenge, tőkehiányos Magyarország gazdasági koncepció nélkül, csakis ideológiai megfontolásokból szélesre tárta kapuit a gazdag nyugati befektetők előtt. Körülbelül ez volt az MDF és leginkább a balliberális kormányok alatt szélsebesen felpörgő, eszetlen privatizáció motorja, de ez a politikai logika érvényesült 2007-ben is, amikor megindult a sukorói kaszinóépítés előkészítése.
A jól ismert főszereplők az amerikai és izraeli milliárdos és üzletember, Ronald S. Lauder és Joav Blum, illetve az előttük csúszó-mászó, a piacnyitás és a privatizáció ideológiájának mindenkori képviselői és haszonélvezői. Az SZDSZ és a Gyurcsány-kormány, amely annak ellenére kiemelt jelentőségűnek nyilvánította a beruházást, hogy az hamar társadalmi elégedetlenséget váltott ki. A sukorói ámokfutás megállításához Gyurcsánynak kormányfőként meg kellett buknia, ez azonban nem volt elegendő a hátrahagyott károk enyhítéséhez, illetve a kielégületlen külföldi befektetők által indított perek, köztük az amerikai választott bíróság előtt zajló per kivédéséhez. Ehhez politikai változás kellett idehaza.
Az állam érdekeinek hatékony képviselete az ilyen esetekben sem volt kis feladat és ma sem az. Sukoró esetében is volt olyan pillanat, amikor a magyar érdek érvényesítése majdnem kisiklott. A washingtoni eljárásban – amelynek tétje a Magyarországgal szemben igényelt több mint százmilliárd forint kártérítés volt – Lauderék a gyenge lábakon álló jogi érvek mellett az itthon is jól ismert antiszemita kártyát húzták elő, amiért az őket képviselő magyar ügyvédekkel együtt külön is szégyellhetik magukat. Csak remélni lehet, hogy nem ők javasolták ezt a tárgyalási taktikát. Szerencsére még ez a politikai nyomásgyakorlás sem eredményezte azt, hogy az amerikai bíróság figyelembe vegye Laudernek az amerikai politikában meglévő tekintélyét, és hogy a jogi érvek fölött hunyjon szemet. A magyar állam eljárását és jogi érveit ítélte megalapozottnak, Magyarország mellett döntött.
Ez a siker persze csöpp a tengerben. A rendszerváltástól számítva a káros, helyrehozhatatlan és visszafordíthatatlan ügyek sokaságának csupán egyik ellenpontja. Arra azonban mindenképp felhívja a figyelmet, nem eleve elrendeltetés, hogy mindig a magyar állam érdeke sérüljön. Megfelelő erővel és tudással felvértezve akár győzhet is.
