Marad egy ellenzéki vagy a kormányoldalon belüli, változásban érdekelt személy, csoport változatos eszközökkel történő segítése. Sokan úgy hiszik, hogy az Egyesült Államok állt Bajnai Gordon ígéretesen kezdődött, majd totális kudarcba fulladt visszatérési kísérlete mögött. Ez a projekt a kiválasztott személy alkalmatlanságán bukott el. Jöhetett a B terv.
Az összeesküvés-elmélet (?) nyomvonalán haladva Amerika már az idei három választás előtt belátta, hogy Orbán Viktor leváltására nincs esély. Ezért ilyesmivel nem próbálkozott, talán azt a tapasztalatot is megfontolva, hogy egy nyílt külső beavatkozási kísérlet inkább a kormányoldalt erősíti. Ami viszont az önkormányzati választások óta történt, nem hagy kétséget a szuperhatalom szándéka felől. Potens ellenzék, hiteles ellenzéki személyiségek hiányában André Goodfriend ideiglenes amerikai ügyvivő lassan a kormányellenes mozgalmak sztárjaként, vezető alakjaként tündököl olyan messzire merészkedve, amihez még egyik híres elődje, Mark Palmer sem vette a bátorságot a rendszerváltás idején.
Mindez példátlan a diplomácia, a nemzetközi kapcsolatok világában, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy provokatív viselkedésével Goodfriend a Szabadság téri épület nagykövet híján elszabadult hajóágyújává vált. Mintha erre utalna megjelenése is a balliberális értelmiség királycsinálóinak szalonjában. Akárhogy is: Washington szándéka világos. Ha az Orbán-kormány leváltására, megbuktatására nincs esély, az ország destabilizálásával kell elérni politikája korrekcióját; a keleti nyitás visszafogását, az orosz kapcsolat gyengítését, az amerikai érdekek akadálytalan érvényesítését. Erről szól a precízen megkomponált kitiltási ügy is, aminek a magyar kormány még nem találta meg az ellenszerét. Mentségére szóljon, hogy ilyen típusú, összetett kihívással eddig nem kellett szembesülnie.
Az imént felfestett háttér teszi értelmezhetővé a hétfő esti újabb kormányellenes tüntetésdömpinget, amelynek csúcseseménye a Parlament előtti feszültséggel terhes, dühös összejövetel volt. A pozitív mondanivaló hiányában feloldódott, visszafogott és türelmes rendőri fellépéssel mederben tartott, amorf tüntetés furcsaságain, durvaságain lehet élcelődni, akár felháborodni is – a szervezők például mintha a tévészékház 2006-os ostromához vezető Toroczkai-módszert alkalmazták volna: feltüzelték, majd lényegében magukra hagyták a tiltakozókat, hátha –, de azt a kormánynak nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a semmiből nem áll össze újra és újra tízezres tüntető tömeg, ehhez kevés az amerikai ármány. A politikai színpadán megjelent új, elégedetlen, olykor zavaros gondolatokkal, anarchiába hajló cselekvéssel jelentkező mozgalom a választásokon rendre elvert balliberális ellenzék számára is súlyos fenyegetést jelent. Ez nem az ő tömegük, leszerepelt politikusaik a legjobb esetben is csak a tüntetések fintorogva megtűrt potyautasai lehetnek. De ez most mellékszál.
Az utóbbi hetek megmozdulásainak nem az alternatívaállítás, hanem a „rezsim” gyengítése, a konszolidáció gáncsolása a céljuk, aminek a Kossuth téri performansz többé-kevésbé megfelelt. A kormány bölcsességén múlik, hogy elhalkulnak-e a tiltakozások. Vagy legalább sikerül megakadályozni az indulatok átterjedését újabb társadalmi csoportokra.
