Kétségtelenül nagy volt a kihívás: ez az ütem pont négyszer jobb, mint az euróövezet átlaga, sőt, a teljes uniót nézve is két és félszeres a szorzó. Ráadásul mindezt úgy sikerült elérni, hogy legnagyobb exportpiacaink továbbra is stagnálnak, csigalassúsággal haladnak, vagy még mindig recesszióval küzdenek – és tart az orosz embargó. Mindez egy kifejezetten exportközpontú országban nem tűnik éppen szerencsésnek. Nekünk azonban fel kell zárkóznunk (állítólag ezért is csatlakoztunk az unióhoz), így többet kell produkálnunk, mint a közösség átlaga, úgy, hogy eközben a költségvetés még a gyenge forint ellenére sem inoghat.
Két fontos megjegyzést azonban a száraz adatok mellé kell tenni. Egyrészt az értékeléskor mindig figyelembe kell venni, hogy a növekedést az előző évhez képest mérik, és bár tartós a bővülés, mégis – jól tudjuk – nagyon alacsony szintről indultunk, és ezt a mély visszaesést behozni sokkal nehezebb feladat. Másrészt azt a fejlődési ütemet, amellyel az európai élbolyba kerültünk, a lakosság nagy része még nem érzi az életszínvonalán; többek között ezért sem a bruttó hazai termék (GDP) a legalkalmasabb mérőeszköz egy ország gazdasági állapotának bemutatására. Jobbat azonban még nem találtak ki, így a legkisebb rosszként ezt alkalmazzák, hiányosságaival együtt.
Most, hogy megfelelőek a makrogazdasági adataink, szépen illeszkedünk az uniós előrejelzésekbe, a minket is sújtó ukrán válság ellenére tartjuk azt a kőbe vésett háromszázalékos költségvetési hiányt (hogy miért pont három százalék, azt senki nem tudja), így elvárható, hogy megszűnjön végre a brüsszeli kettős mérce. Bízzunk abban, hogy a nemrég leköszönt Barroso-bizottsággal ellentétben a Jean-Claude Juncker vezette új Európai Bizottság valóban a tények alapján, és nem politikai vagy nagyvállalati nyomásnak engedve ítéli meg a tagállamok teljesítményét.
Juncker kezdése egyébként nem nevezhető sikersztorinak. Már az első munkanapján a fejére olvasták, hogy Luxemburg volt kormányfőjeként bizony tudnia kellett a miniállam és egyes kiváltságos multinacionális nagyvállalatok (például az IKEA, a Pepsi, a Deutsche Bank vagy az Apple) közötti különmegállapodásokról, amelyek sokszor csak egyszázaléknyi (!) társaságiadó-kulcsot nyújtottak a rászoruló multiknak.
Ezt hívják Brüsszelben adóoptimalizálásnak, nálunk pedig adócsalásnak. Eltekintve attól, hogy a felsorolt mamutcégek nem rogynának össze, ha nem trükköznének, felvetődik a versenykorlátozás gyanúja is. A luxemburgi különszerződésekkel prosperáló 340 vállalat ugyanis – akárhonnan nézzük – állami támogatást kapott Luxemburgtól, és ez minimum versenyellenesnek minősül. Mert miközben a nagyok dollármilliárdokat nyertek „legálisan”, minket gond nélkül megbüntettek a Malév támogatásáért vagy a húsgyárak néhány milliárdos megmentéséért. Juncker persze tagadja, hogy tudott volna a szerződésekről. Végül is csak 18 évig töltötte be a kormányfői tisztséget, nem kellett neki mindenről tudnia, ami a félmilliós miniállamban történt. Most pedig bejelentette, hogy ezentúl halált megvető bátorsággal küzd az adóelkerülés ellen. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy a luxemburgi botrányhoz a világ egyik legbefolyásosabb, amerikai érdekeltségű adótanácsadó cége adta a több ezer oldalas muníciót az oknyomozó újságíróknak...
