A tegnap bejelentett nemzeti közműszolgáltató létrehozatala szempontjából egyrészt adott a nyomás Brüsszel részéről, amely piaci versenyt és az állam minél kisebb szerepét várja el tőlünk, és ha ellenszegülünk, kötelezettségszegési eljárásokkal kell szembenéznünk. Másrészt a magyar állampolgárok érdekeinek védelme a mindenkori kormány feladata – ezt nem teszi meg helyettük senki más –, amely a lakhatás jogához tartozó alapszolgáltatások, így a víz, a villany és az energia árának kordában tartását is tartalmazza.
A korábbi rezsicsökkentések kapcsán kialakult konfliktusok már előrevetítik a nemzeti közszolgáltató létrehozatala körüli nehézségeket. Minderre az ukrajnai háború, illetve az orosz–EU ellentét még rátesz egy lapáttal. Jelen helyzetben az energiaellátás saját megoldása nemcsak az önállóság kibővítését jelentheti, hanem a külföldi ráutaltság mérséklését is, amire most óriási szükség van. A tét nem pusztán a rezsicsökkentés védelme, hanem a kiszámíthatatlan külgazdasági helyzetből fakadó kockázatok csökkentése is.
A privatizáció két klasszikus alapelvéből nálunk sajnos egyiket sem sikerült érvényesíteni. Sem az angol, sem a francia modell nem működött, hanem győzött „a magyar modell”, amely az állami tulajdon egyharmadának elvesztésével járt, részben a tudatosan értek alatti eladás miatt. 1994 és 1998 között, amikor a közműcégek eladására sor került, a két bevált stratégia közül egyiket sem követtük: sem az „állami pénzen feljavítjuk és jó áron magánosítjuk az adott vállalatot” brit elve, sem az, hogy a privatizációs bevételeket nem szabad folyó kiadásokra elkölteni (francia modell). Bármit eladtunk, ha akadt rá vevő, a lényeg, hogy készpénzzel fizessen, mert azt azonnal el lehetett költeni. Nem fejlesztésre vagy államadósság-csökkentésre, hanem a napi kiadásokra.
Az Állami Számvevőszék 2005-ben döbbenetes elemzést közölt az MSZP–SZDSZ-hez köthető kiárusításról. Eszerint a rossz gazdálkodás miatti értékvesztés, az államcsőd közeli helyzet okozta eladási kényszer és a korrupció felülírt minden más társadalmi és gazdasági célt. A 2002-es kormányváltás után ez a tendencia folytatódott: a befolyt 1404 milliárd forint privatizációs bevétel mellett a költségvetés adóssága 6080 milliárd forinttal nőtt. Hová lett a pénz? Miért érte meg egy külföldi állam közműszolgáltatójának ugyanaz a tevékenység itthon, ami a magyar államnak nem? Miért kellett törvénybe foglalni egyes szolgáltatók garantált profitját? A kérdésekre valószínűleg sosem kapunk hiteles választ. Az ekkor elkövetett bűnök árnyéka hosszú.
Az elkótyavetyélt közműszolgáltatók részbeni visszavásárlása 2010-ben elkezdődött (a pécsi vízműtől a Főgázig), a munka dandárja azonban még hátravan. Ahogy a kormányfő fogalmazott a nemzeti közműszolgáltató kapcsán: „magyar fejjel” kell gondolkodni, mert nem nagypolitikáról, hanem a háztartások konyhapénzéről van szó. És ki képviselje becsülettel a háztartásokat, ha nem az állam? Az új közműholdingnak a piaci versenyt és az állampolgárok lakhatáshoz fűződő jogát egyaránt figyelembe kell vennie. Annyi haszonnal, hogy a szükséges fejlesztésekre fussa, a profitot pedig ne lehessen kivinni az országból.
Mert most más idők járnak.
