Messze nem csupán szólam hát, hogy magyar és lengyel két jó barát. Persze voltak olyan epizódjai is e közös történelemnek, amikor a magyarok a lengyelek ellenségeivel voltak szövetségben. Vagy amikor egy táborban voltunk, ám a hatalom, a szocialista rendszer agóniája közepette, az ellenállás vírusának terjedésétől rettegve tudatosan fordította szembe a magyarokat a „rebellis és dologtalan” lengyelekkel. E nehéz időszakokon azonban mindig átlendített az a bizonyos, valódi tartalommal bíró lelki közösség.
Ma ismét nehezebb időket élünk, mivel az Európát megosztó ellentétek árnya rávetül a két nép barátságára. Ez a törésvonal alapvetően az Oroszországhoz és Amerikához főződő viszony mentén húzódik, s már-már szakadékká mélyítette az Ukrajna körüli válság. S képletesen szólva ennek a szakadéknak az egyik partján az első sorban áll Magyarország, míg a másikon Lengyelország. Így, miközben Budapest nagy felhajtással fogadta az orosz elnököt, addig Varsó még Auschwitz felszabadításának 70. évfordulójára sem küldött meghívót Vlagyimir Putyinnak. Sőt, hogy még nyilvánvalóbbá tegye zsigeri ellenérzését a mai Oroszországgal szemben, az egyébként történész lengyel külügyminiszter durva csúsztatással még a tábor felszabadítását is az ukránok javára igyekezett írni. De az is látványos különbség a két ország külpolitikai gondolkodásában, hogy míg Washington a magyar kormányt szövetségesek között meglepő és barátságtalan nyomás alá helyezte, addig a lengyel kormány lassan már Londonnál is nagyobb barátja az Egyesült Államoknak. A lengyelek érzékenysége érthető, hiszen két hatalom között a történelem nem kényeztette el őket, a zsigereikbe égett a bizalmatlanság, ezért aztán kizárólag a távoli Amerikában látják biztonságuk garanciáját. Az ukrán válság kapcsán mutatkozó, középhatalmi ambíciókból és régi fóbiákból táplálkozó harciasság, az amerikai érdekek kritikátlan elfogadása azonban már nemcsak ésszerűtlen, de sokszor egyenesen romboló. Nem erősíti, hanem gyengíti Európát.
E stratégiai természetű, messze nem kizárólag Budapest és Varsó viszonyára kiható törésvonal mellett a kapcsolatok alakulását már korábban megzavarta, hogy a magára találó Lengyelország más pályán játszik. Míg Varsó az európai belső körhöz igyekszik – nem kevés sikerrel – felkapaszkodni, addig Budapest érezhetően a periférián van. E helyzetből adódóan a lengyel diplomácia Washington mellett Párizsra, Berlinre és Brüsszelre tekint, Közép-Európa pedig lényegében kiesik a látóköréből. S persze a méretbeli különbségeket, nagyságot, a sikereket sokszor nehéz feldolgozni, s az ebből adódó retorikai túlkapások szintén inkább rontják, semmint javítják az amúgy is terhelt hangulatot. S a baj nem jár egyedül, így aztán paradox módon ki-kizökkentette a kapcsolatokat a normális kerékvágásból az is, hogy az Orbán Viktorhoz való viszonyulás lengyel belpolitikai kérdéssé vált.
Pedig ennek nem így kellene lenni, mert erős Közép-Európa elképzelhetetlen az összefogás nélkül. Varsó már csak méreteinél fogva is mozdonya lehetne a V4-ek összefogásának, ám látnia kell azt is, hogy a közép-európai szerelvény három kocsija mintha behúzta volna a féket. S a gondokat csak szaporítaná, ha a masiniszta abban látná a megoldást, hogy saját kocsijaival meghosszabbítja a szerelvényt.
