Héják emelkedőben

Keresik a bajt – sommásan így foglalhatnánk össze az amerikai politika jelentős, s a jövőben alighanem még nagyobb befolyásra szert tevő részének háborúpárti megnyilvánulásait.

Támadják a kétségtelenül hiteltelenné vált Obama-adminisztráció utolsó időszakának rendezési kísérletét Iránnal az atomügyben, illetve Oroszországgal szembeni visszafogottságát az ukrajnai konfliktus kapcsán az új hidegháború elkerülése érdekében. Hétfőn – egy nappal a Krím orosz annexiójának egyéves évfordulója előtt – az amerikai képviselőház határozatban szólította fel a demokrata elnököt, hogy szállítson „halálos” fegyvereket is Ukrajnának. Alig néhány hete pedig az amerikai törvényhozás mindkét házának republikánus többsége beszállt a szélsőséges izraeli miniszterelnök kampányába. Segítségükkel Benjamin Netanjahu a kongresszusban az Iránnal folytatott atomtárgyalások ellen agitálva, immár negyedik alkalommal miniszterelnök lehetett, rácáfolva az előrejelzésekre.

Minden jel arra mutat, hogy emelkedőben van a héják pályája az amerikai politikában, és ez a trend egyáltalán nem korlátozódik a konzervatív republikánusokra, mint amúgy az többé-kevésbé lenni szokott. A 2016-os elnökválasztás vezető demokrata jelöltje, Hillary Clinton egykori elnökfeleség, szenátor és külügyminiszter környezete már hónapokkal előtt szorgalmazta ugyanazt, amit most a törvényhozás: ne csak felszereléssel, kiképzéssel segítse az Egyesült Államok a kijevi hatalom orosz szeparatisták elleni háborúját, de élet kioltására is alkalmas fegyverekkel. Hiába van viszonylagos nyugalom a frontokon, s tartják a felek magukat hellyel-közzel a minszki megállapodáshoz, mintha Washingtonban meg akarnák törni ezt a sebezhető csendet. Hogy mennyire, azt a Fehér Ház kísérletéből is le lehet mérni, amellyel elhalasztotta a Nyugat-Ukrajnába szánt, jó előre beharangozott kiképzőmisszió – nevezhetnénk az orosz hadviselési tapasztalatok megosztására irányuló csereprogramnak is – útnak indulását, hogy azzal véletlenül se ingerelje tovább a szeparatistákat, s az őket támogató Kremlt. De hasonló aknamunkát láthatunk az „iráni fronton” is: az Obama-kormánnyal szemben nem éppen baráti hangot hangot megütő The Wall Street Journal üzleti lap írta meg, hogy Izrael kémkedett a Svájcban folyó amerikai–iráni tárgyalások idején, hogy a megszerzett információkra építhesse fel Netanjahu washingtoni beszédét, amellyel az amerikai politika túlnyomó többségét sikerült szembefordítania saját kormányával.

Persze az aggódó megállapításokra jön a gyors válasz, miszerint a világ bajaiért, az oroszok, az irániak, s a kínaiak növekvő magabiztosságáért, a közel-keleti káoszért és az Iszlám Állam felemelkedéséért is Obama külpolitikai gyengekezűségét kell okolni. Hat év kormányzás után, a demokrata elnök vargabetűit (lásd Irak) látva jogos is a mutogatás, ám egyben rövidlátó: az amerikai külpolitikának az ide vezető hibasorozata, arrogáns birodalmi kísérletei nem 2009-ből datálódnak, hanem több évtizedre nyúlnak vissza. Több demokrata és republikánus adminisztráción át ívelnek idáig, benne Carterrel, Reagannel, az idősebb Bushsal, Bill Clintonnal és persze az ifjabb Bushsal, aki alatt az Egyesült Államok végzetesen lesodródott arról a demokratikus útról, amely korábban minden hiba ellenére megkülönböztette a klasszikus birodalmaktól. A legrosszabb, hogy ez a harcias retorika javarészt nem amerikai állampolgárok bőrét viszi a vásárra, hanem a „rosszfiúk” mellett a szövetségesekét és partnerekét, akik az új áramlatokat érezve, a leendő washingtoni adminisztráció lenyűgözésére, önként és dalolva vonulnak hadba a „közös” értékekért.

Köszönjük, de ebből nem kérünk.