Egyiptomi színjáték

Ha elkezdünk demokráciát játszani, akkor menet közben nem szép megváltoztatni a játékszabályokat.

Ezeket a híreket hallva önkéntelenül is felötlik az emberben a halálbüntetésről itthon mesterségesen gerjesztett vita, s az ennek kapcsán hangoztatott, alapvetően jogos nyugati bírálatok is. Az emberi jogi szervezetek kivételével azonban a Nyugat most álszent módon mélyen hallgat. Nem érdekli maga a halálbüntetés ténye, de még afölött is nagyvonalúan átsiklik, hogy Murszit eleve egy érvénytelen eljáráson alapuló „színjátéknak” nevezhető bírói határozattal ítélték halálra. Persze ne csodálkozzunk, hiszen a fejlett világ jogszerűségre oly kényes felkentjei már akkor sem emelték fel a szavukat, amikor a demokratikusan megválasztott iszlamista államfőt a hadsereg nemes egyszerűséggel megbuktatta.

S mielőtt még bárkiben furcsa gondolatok érlelődnének, hadd szögezzem le nagyon gyorsan, hogy nem a szívem csücske a radikális iszlám, Murszi megválasztásának pedig egyáltalán nem örültem. Csak hát, ha elkezdünk demokráciát játszani, akkor menet közben nem szép megváltoztatni a játékszabályokat. Az pedig egyenesen a diktatúrák sajátja, hogy erőszakos úton tüntetik el az útjukban állókat. Muhammad Murszi aligha vitte volna jó irányba Egyiptomot, ám azt se felejtsük el, hogy az Egyesült Államok által a térségben elindított folyamatok következtében jutott a csúcsra. A Washington és szövetségesei által gründolt irányított káosz – más néven arab tavasz –, teret nyitva az iszlamisták előtt, destabilizálta az egész térséget, amelynek járulékos következménye egyebek mellett a most Európára zúduló menekülthullám is.

De maradjunk a nyugati demokráciák által oly sokszor hangoztatott, ám sokszor bizony az érdekeknek megfelelően alakított, így lejáratott alapelveknél. Ha valakik a szabadság nevében úgy gondolták, hogy kiengedik Egyiptomban a szellemet a palackból, akkor legalább segíteni kell a megszédített egyiptomiakat a szabad társadalom megteremtésében. Ez ugyan a helyi adottságokat tekintve eleve reménytelen vállalkozásnak tűnt, a következményeit azonban mégiscsak vállalni kellene. Ez persze már nem megy, így jön a régi jó kettős mérce. Ha a külső erők gerjesztette állítólagos forradalom nem jól sül el, akkor az ellenzék szabadulásából illegális börtönkitörés, szabad rablás lesz, mint Egyiptomban.

Ha viszont felsőbb érdekek úgy kívánják, akkor a Kijev belvárosát füstbe és lángba borítók szabadságharcosokká magasztosulnak, a korrupt, ám mégiscsak törvényes hatalom megpuccsolása pedig forradalomnak neveztetik. S a sort még folytathatnánk. A Krím Oroszországhoz csatolása a nemzetközi jog megsértése, míg a határok hasonlóan a II. világháborút követő berendezkedést borító megváltoztatása Koszovóban az önrendelkezés kifejeződése. Ugyanígy a Moldova és Románia egyesülésén Chisinauban munkálkodó aktivista a nyugati integráció előmozdítója, míg az ország integritását védve őt kitiltók kommunisták. Így válik az egyiptomi többség által pajzsra emeltből is az államrendre veszélyes törvénysértő, akinek halálra ítélése csak erősíti az iszlám radikalizmust, nem pedig harcol ellene.