Igaz ez a megállapítás mindenre, ami létezésünk alapkérdéseit érinti. Ami életünk céljára, értelmére, vagyis arra kérdez rá: kik vagyunk? Filozófiai értekezésektől kocsmaasztal köré gyűlt társaságok szóváltásáig számtalan fórum létezik ezek megvitatására. Legyen szó halálbüntetésről, abortuszról vagy eutanáziáról. A vita változó szereplőkkel és érvekkel eltarthat az utolsó ítéletig, de például a keresztény álláspont gránitszilárdságú, mozdíthatatlan: az élet szentsége mindenek felett.
A kormányzat a halálbüntetésről szóló vita joga mellett érvel, csakhogy ezt a jogot nem fenyegeti senki és semmi. (Ez még akkor is így van, ha a halálbüntetés eltörléséről hozott eredeti döntés a társadalom véleményének teljes mellőzésével született meg.) A valódi kérdés itt az, hogy miért pont most vette elő ezt a témát a miniszterelnök. Illetve: mi a helyes magatartás egy kormányzati felelősséget viselő politikai erő részéről egy ilyen esetben? Meglovagolni a kaposvári gyilkosság miatti természetes társadalmi felháborodást, vagy mederbe terelni a jogos indulatokat? Attól tartok, itt az előbbiről lehet szó, ráadásul egy olyan vita kezdeményezésével, amelynek nyilvánvalóan egyetlen kimenetele lehet, esélyt sem adva a katarzisnak. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország nem állítja vissza a halálbüntetést, mint ahogy azt is: nemhogy a Fidesz, a centrumot megcélzó Jobbik sem gondolkodik az Európai Unióból való gyors kilépésben, ami az egyik feltétele volna a legszigorúbb büntetés újbóli bevezetésének.
Az ötlet felvetése után egy pillanatra úgy látszott, hogy a kormány elszánta magát egy újabb front megnyitására Brüsszellel, de mielőtt ez a miniszabadságharc megkezdődött volna, Martin Schulz telefonja lényegében véget is vetett neki. E röpke idő elég volt azonban ahhoz, hogy a kormányzati kommunikáció mintegy mellékesen lenullázza a Fidesz szigorú büntetőpolitikáját, mondván, a három csapás vagy a tényleges életfogytiglan bevezetése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bevallom, nekem jobb véleményem van a kormánytöbbség e téren tett erőfeszítéseiről. Nem lett ugyan rend két hét alatt, ám a 2010 előtti időszak ultraliberális szabályozását és személetét felváltó, a társadalom elvárásainak megfelelni igyekvő, konzervatív büntetőpolitika kudarcát nem lehet ilyen rövid idő elteltével megállapítani. Ennek következetes folytatása, a rendőrség további megerősítése, a kistelepüléseken való jelenlétének fokozása, az életszerűtlen rendelkezések (lásd: trafikok „láthatatlanná” tétele) gyors korrekciója eredményre vezethet, s a halálbüntetés iránti igényt is mérsékelheti. Furcsa, de mintha a kormány(fő) sem hinne már ebben, talán ezért ragadta el az ötletroham.
Egy népszerű vagy annak gondolt téma bedobásával lehet uralni a pillanatot, de a jó stratéga a következő pillanatra, a javasolt lépés hatásaira is gondol. Esetünkben a halálbüntetés hiábavaló felvetésével, egy nyilvánvalóan meddő vita kezdeményezésével a kormány mintha vörös szőnyeget akarna teríteni a témában otthonosabban mozgó, felelősséget nem viselő, a hatalom felé menetelő Jobbik lábai elé.
Tanmese nyilvánvaló tanulsággal: a rossz tanács akkor is rossz tanács, ha sokat, nagyon-nagyon sokat fizetnek érte.
