– Így fél éve van mindenkinek arra, hogy felkészüljön a 2016-os változásokra, ezért előnyös a büdzsé korai elfogadása – hangsúlyozta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Akadnak persze olyanok, akik ezt nem tartják annyira jó ötletnek. Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke saját bevallása szerint „ebből azért nem csinálna rendszert”. Hozzá hasonlóan sok szakértő számára rejtély, mi szükség volt épp most a nagy sietségre. Talán a jobb „közpénzügyi tervezhetőség vagy a kiszámíthatóság” érdekében, amint a nemzetgazdasági tárca indoklásában olvasható? Vagy az egész nem volt más, mint kommunikációs fogás, amellyel a kormány a hitelminősítőknek akarta megmutatni, hogy Magyarország megtanulta a leckét, ezért megérdemli a jobb adósosztályzatot?
Ha utóbbit komolyan gondolják, akkor súlyos csalódás érheti őket. A nemzetközi hitelminősítők eddig nem vettek tudomást a valóban példásan szigorú, mindössze kétszázalékos GDP-arányos hiánnyal tervezett költségvetésről. A korai időpont pedig mindig komoly kockázatokat hordoz magában, különösen most, amikor bőven szolgál bizonytalansággal a külvilág. Ukrajna technikailag csődben van, de Görögország is a szakadék szélén táncol, ráadásul bármikor kezdetét veheti az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed kamatemelési hulláma, amely egy időre véget vethet a mostani pénzbőségnek. Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy a június 23-án elfogadott számok őszre – amikor általában be szokták nyújtani a költségvetést – gyakorlatilag elavulttá válnak, s a jövő esztendő során is rendre hozzá kell majd nyúlni az államháztartásnak hol a bevételi (adózási), hol a kiadási oldalához. Ez pedig rontja a hatékony gazdálkodáshoz szükséges kiszámíthatóságot és tervezhetőséget, amit nemcsak a befektetők, hanem a kormány is – legalábbis szavakban – fontosnak tart.
Persze tévedés ne essék: ez a költségvetés nem említhető egy napon a Gyurcsány–Bajnai-kormányok által összebűvészkedett büdzsékkel, amelyekről már megszavazásuk pillanatában tudni lehetett, hogy köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Varga Mihály takarékos költségvetésén a figyelmes elemző sem találhat komoly fogást: a felvázolt makropálya – 2,5 százalékos gazdasági növekedés, 1,6 százalékos infláció, 74 százalék alá csökkenő GDP-arányos államadósság – hihető; mondhatjuk, hogy rendben van. E számokhoz képest még a nemzetközi szervezetek is legfeljebb tizedszázalékokat tologatnak ide-oda saját előrejelzéseikben. Ha mégis elszalasztott lehetőségeket emlegetnek az elemzők, az annak „köszönhető”, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények lehetővé tették volna lényegesen ambiciózusabb költségvetés összeállítását és a nagy elosztórendszerek reformjának megkezdését is. Ehelyett azt látjuk, hogy az állam csaknem 200 milliárd forinttal többet költ önmagára, miközben az oktatásra száz-, az egészségügyre egymilliárd forinttal jut kevesebb, mint tavaly. Elkeserítőnek tartja a lapunkat hűségesen járató orvosprofesszor is, hogy ágazatára továbbra sincs több pénz, ám a kormány mintegy 120 milliárd forint bevételről önként lemond, amikor egy százalékponttal csökkenti a személyi jövedelemadó jövő évi kulcsát. Vajon lesz-e ez utóbbi lépésnek bármilyen, népszerűség-növekedésben mérhető politikai hozadéka? Mert közgazdasági értelme nincs: havi egy-kétezer forint többletet észre sem vesz az ember.
