Amit biztosan tudunk, hogy a maratoni tanácskozás eredményeként az eurokraták íróasztalán született elképzelés a süllyesztőben landolt: a tagállamok önkéntes felajánlás alapján fogadják be a jövőben a menekülteket, Magyarország és Bulgária pedig külön elbírálásban részesül – bármit jelentsen is ez a gyakorlatban.
Mindez csattanós válasz azoknak, akik szerint Magyarország Orbán Viktor vezetésével teljesen elszigetelődött a nemzetközi porondon. A kvótarendszer ügyében bizonyára számos tagállam együttes nyomására fújt visszavonulót az Európai Bizottság, ahhoz viszont, hogy a magyar helyzet különös figyelmet kapjon, jóval többre lehetett szükség részünkről annak az egyébként beszédes adatnak a meglobogtatásánál, amely szerint hazánkba ma több migráns érkezik, mint a hírekben emiatt rendszeresen szereplő Olaszországba vagy Görögországba. Érdekérvényesítő képességünket tehát nem szabad leírni, fontos azonban hozzátenni, hogy a mostani siker, legyen bár tartós vagy átmeneti, alapvetően egy nagy hazárdjáték eredménye.
A magyar miniszterelnök sokat kockáztatott, amikor két hónappal ezelőtt – részben belpolitikai okoktól vezérelve – napirendre tűzte a halálbüntetés kérdését, kiváltva ezzel egyebek között a szövetséges Európai Néppárt több meghatározó tagjának rosszallását. A nemzeti konzultáció és a hozzá kapcsolódó plakátkampány, amely nyilvánvalóan nem a potenciális bevándorlók, hanem a magyar választóközönség megszólítását szolgálta, szintén alkalmas lehetett arra, hogy a kevésbé tárgyalóképes, idegenellenes ország képét alakítsa ki külföldön, ezzel is csökkentve hazánk amúgy sem tág mozgásterét. Ahhoz, hogy tizenkilencre megfelelő lapot húzzunk, leginkább a déli határzár ötletére lehetett szükség: tárgyalóképesség ide vagy oda, az EU vezetői is az erő nemzetközi nyelvét beszélik, s időnként abból is értenek legjobban. Magyarország pedig ezzel a lépéssel megmutatta, hogy képes egészen messzire elmenni – szó szerint a falig.
Félreértés ne essék, amikor hazárdjátékot említünk, nem a szocialista kormányok időszakára jellemző, a „merjünk kicsik lenni” elv jegyében fogant külpolitikát sírjuk vissza. A határozottság fontos (ország-) vezetői erény, különösen, ha némi szerencsével párosul. Nem lenne rossz azonban annak tudatában hallgatni a hasonló csúcstalálkozókról érkező híreket, hogy kevesebbet bízunk az utóbbi faktorra, és többet az okos, akár dörzsölt diplomáciai fellépésre. A mostani eredmény ugyanis csupán részeredmény: a kvótarendszer elvetése semmivel sem járul hozzá az alapprobléma megoldásához, a tagállamok „önkéntessége” pedig eddig sem mindig volt példás, így nem kizárt, hogy a döntés csak a széthúzást erősíti. Ebben az esetben pedig könnyen előfordulhat, hogy nemcsak Bulgáriával együtt esünk külön elbírálás alá, hanem az unió „lassabb” tagállamainak többségével is. Amikor ugyanis éppen nem a nagyobb európai integráció van terítéken, valahogy mindig visszaejtőernyőzik a kétsebességes Európa gondolata.
