Vasfüggöny

Ha nem is egy éjszaka alatt, mint 1961-ben a berlini falat, de rövid időn belül felhúzhatják a vasfüggönyt Magyarország és Szerbia közé.

A napokban arról érkeztek beszámolók, hogy a franciák lezárták az olasz határt a menekültek előtt. Aztán a hír olvasása közben csak eszünkbe jutott, hogy épp ez a két ország bombázta ki hatalmából Kadhafi líbiai vezetőt, akit ugyan félnótásként ismert a világ, de, mondjuk úgy, biztosan jobb volt 2011 előtt helyi lakosnak és az addig módos arab országban dolgozó vendégmunkásnak lenni, mint most. Irakban és különösen Szíriában hasonló a helyzet; ha a nyugati hatalmak nem kavarnak, most nagyságrendileg kisebb problémát kellene kezelni.

Szóval épül a határzár, kíváncsian várjuk, ki lesz a kivitelező

Annyi bizonyos, jéghideg döntés született: a kormányzati propagandagépezet belpolitikai választ adott az egész kontinenst érintő globális kérdésre, tudatosan ráerősítve a társadalom egy részének jogos félelmeire. Régen, talán már 2002-ben feladták a pártközpontban azt az elvet, hogy az emberek felelős polgárok legyenek (lásd polgári Magyarország), s rájöttek, rövid távon kifizetődőbb, ha bizonyos ügyekben az ösztönökre építenek.

Ám ameddig a politika az ország megerősítését hozza magával, nehéz rajta fogást találni. Örvendetes az is, ha a kormányzat határozott lépéseket tesz a közbiztonság erősítéséért, és kifejezetten örömteli, ha az ország vezetősége európai, sőt globális léptékekben is képes gondolkodni, legalábbis ami a probléma felismerését illeti. Az államfő kedvenc témája, a környezetvédelem ilyen ügy, s mindenképpen az a menekültkérdés is, amelyben a miniszterelnök foglalt el markáns álláspontot. Közben ismét bebizonyosodott, hogy az unió válsághelyzetben képtelen értelmes és gyors döntést hozni. Ennek következtében a tagországok saját, önző eszközeikkel érvényesítik érdekeiket, egymás rovására is. Ám amikor az aktivizmus átcsap demagógiába, a vélt tömegigény kritikátlan kiszolgálásába, akkor muszáj azt mondani, hogy állj, fecseg a felszín! Amennyire kellő érzékenységgel és gyorsasággal lépett fel a kormány a migráció ügyében a nagypolitika színpadára, annyira bumfordi, sőt kegyetlen maga a megvalósítás.

Már csak azért is az, mert léteznek modern felderítő eszközök, amelyekkel helyettesíthető a vasfüggöny, a bácskai éjszakában senki sem láthatatlan. A belügyminiszter néhány hete még azt állította, hogy elképesztően hatékonyan dolgoznak, a határsértők 97 százalékát megfogja a rendőrség. Akkor minek a szögesdrót?

A kormányfő pedig azt emlegette, hogy a gazdasági bevándorlókat nem tudjuk eltartani, de a valódi politikai menekülteken segítenünk kell, hiszen – őt idézve – „ez egy keresztény ország, van a szívünkben irgalom, nyilvánvalóan, aki üldözött, annak segítséget kell nyújtani”. Hogyan is? Merthogy a teljes határzár és az irgalom kizárja egymást – a Szerbián át érkezők pedig a kormány értelmezése szerint már csakis gazdasági bevándorlók lehetnek.

Ha a déli határt lezáró kerítés valóban megépül, a kormány egy dologra már nehezen hivatkozhat: a keresztény szolidaritásra. Ferenc pápa tegnap délelőtt még Franciaországra utalva azt mondta: „Kérjetek bocsánatot azokért a személyekért és intézményekért, amelyek becsukják az ajtót ezek előtt az emberek előtt, akik családot keresnek, akik védelmet keresnek.” Rajta kívül nincs más nemzetközi szereplő, aki erkölcsi kritikával illethetné a kormányt.