Rúzsás Róbert tanácselnök arról próbálta meggyőzni hallgatóságát s talán saját magát is, hogy az elsőfokú bíróság nem göngyölítette föl eléggé az ügyet, nem folytatott le alapos bizonyítást, ezért egy ilyen fércmunkára nem lehet másodfokú ítéletet alapozni. Azt is elsőfokú kollégái szemére vetette, hogy nem hallgattak ki tanúkat. Hogy mégis kiket, arra nem adott támpontot, mindenesetre Kahler Frigyes, az eljáráshoz szakvéleményt készítő történész lapunknak kijelentette: senki emberfia nem él – Biszkut leszámítva – a korabeli „döntéshozók” (értsd: tömeggyilkosok) közül. A több száz mártírt sem lehet kihallgatni, mert ők valamilyen furcsa okból belehaltak a kivégzésekbe. Hogy ki döntött a sorsukról, azt haláluk előtt amúgy sem kötötték az orrukra – csak a nyakukba egy kötelet. Rúzsás Róbert tanácselnök mégis tanúkat akar. Akár a föld alól is.
A legjobb „tanú” egyébként maga a vádlott lehetne; Biszku 1957. december 10-én az MSZMP Politikai Bizottsága előtt előadta:
A politikai jellegű cselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma. ( ) Intézkedéseket kell tenni, hogy az ellenforradalmi szervezkedésekért a bíróságoknak átadott személyek ügyében a bűncselekményeknek megfelelően súlyos ítéletek szülessenek.
A bíró kétségbe vonta Kahler Frigyes elfogulatlanságát is. Magyarázattal nem untatta a közönséget. Pedig Kahler lényegében ugyanazt mondta Biszkuról, mint a korszak más elismert kutatói. Schmidt Mária például korábban így jellemezte az egykori miniszterelnök-helyettest:
Biszku Béla 1947-től 1980-ig a pártállami rendszer egyik legkiemeltebb vezetője volt, 1957-től fontos párttisztségeket töltött be. És mivel pártállamról volt szó, itt a párté volt a hatalom.
Hozzátette: az MSZMP Központi Bizottságának titkáraként ő felelt az erőszakszervezetekért, a bíróságokért, az ügyészségért. A Schmidttől világnézetileg elég távol álló Rainer M. János pedig azt emelte ki: Biszku megtorlásban játszott szerepe egyértelmű, súlyos és kivételes volt, s orosz dokumentumok igazolják, 1957 augusztusában Biszku vitte ki Moszkvába a Nagy Imre-per vádiratát, amelyről ő tárgyalt magas rangú szovjet funkcionáriusokkal. Az elszabotált, kisiklatott rendszerváltás minden cinikussága, romlottsága benne van a Rúzsás-verdiktben. Innen nézve érthető a tárgyalásról kivezettetett jobbikos Novák Előd reakciója, aki közbekiabálva időhúzásnak nevezte a döntést. Tegyük hozzá: Kiszelly Zoltán politológus és Kahler Frigyes is ugyanezt a kifejezést használta. Biszku, hacsak nem ő lesz a következő Matuzsálem, nagy eséllyel kibekkeli a börtönbe vonulást. A salgótarjáni, Nyugati téri agyonlőtt civilek pedig törődjenek bele odafönt, hogy ebben a magyaros „gulyásdemokráciában” gyilkosaikat – mivel kommunisták – soha nem vonják felelősségre. A kommunizmus örvén világszerte legyilkolt százmillió ember emléke sem számít: strasbourgi ítélet szól a vörös csillag szabad viseléséről.
Más a helyzet a nácikkal. A nemzetiszocializmus bűneiért mostanság már az egyszerű posztos őröket is előhalásszák az idősotthonokból. A 93 éves Oskar Gröninget például 300 ezer ember meggyilkolásával vádolják bűnrészesként, mert Auschwitzban ő gondoskodott a deportáltak csomagjainak elszállításáról, szelektálásáról. Ez már tényleg a végstádium. Gröning posztos őr, Biszku belügyminiszter volt...
