Meg kell védeni Európát és az európai értékeket – üzente Tusnádfürdőről a miniszterelnök, és ezzel maradéktalanul egyetérthetünk. Ahogy azzal is, hogy Európát időnként önmagától kell megvédeni, legyen szó a multikulturalizmus önfeladó – erősebb olvasatban: önpusztító – stratégiájáról vagy a nemzetek feletti Európa rögeszméjéről. Ahol egy olyan államalakulatot is csak a csodával határos módon lehet összetartani, mint Belgium, ott nem Európai Egyesült Államokra van szükség, hanem sokkal inkább az etnikai sokszínűség mint adottság elismerésére és józan kompromisszumokra (az utóbbiakat a Székelyföldön végképp nem kell külön magyarázni). Ez persze nem jelenti azt, hogy az említett sokszínűség korlátlanul bővíthető lenne: Orbán Viktor helyesen érzékeli, hogy a kontinens lakossága mára kihátrált az európai baloldal által a bevándorlásra adott válaszok – pontosabban az ésszerű válaszok hiánya, sőt a probléma fel nem ismerése – mögül.
Azt is hozzá kell tenni azonban, hogy nem kizárólag a nemzetállami keretek jelentik Európa megőrzésre érdemes örökségét. Legalább ilyen fontos az egyéni szabadság itt kialakult felfogása, amely hosszú történelmi fejlődés eredménye, s amely gyakran oly kevéssé érthető – sőt esetenként elfogadhatatlan – a más kultúrkörből érkezők számára. Itt nem a szabadságjogok már-már öncélú kiterjesztésére gondolunk, hanem a modern Európa – és a Nyugat – talán legfőbb értékére: arra, hogy úgy volt képes relatív jólétet nyújtani polgárainak, hogy közben nem szolgáltatta ki őket az államhatalom kényének-kedvének. Ez választja el Európát az olyan feltörekvő globális hatalmi szereplőktől, mint Kína, Oroszország vagy Törökország. Vagyis azoktól a hol önkényuralmi, hol afelé elmozduló rendszerektől, amelyeket Orbán Viktor tavalyi, nagy vihart kavaró tusnádfürdői beszédében még a nemzetközi elemzések sztárjaiként említett.
Ahogy a medve nem játék, úgy az illiberális állam fogalma sem az – demokratikus vezetőnek érdemes vigyáznia, mikor említ autoriter rendszereket példaként, s mikor állítja szembe a Nyugat gazdasági teljesítményét előbbiek hatékonyságával. Hiszen ennek a – gyakran csak látszólagos – hatékonyságnak az a kulcsa, hogy az egyén alárendelhető az állam céljainak, sőt rosszabb esetben fel is áldozható azokért. Ez pedig nemcsak a szabadságjogokra oly kényes amerikai füleknek csenghet disszonánsan, hanem egy olyan közép-európai ország polgárainak is, amelynek volt „szerencséje\" a XX. század mindkét totalitárius diktatúrájának pusztítását elszenvedni. Nem csoda hát, hogy a miniszterelnök idén jobban vigyázott a hasonlatokkal, s példái között is inkább európai jobbközép politikusok (Cameron, Sarkozy) szerepeltek. Ebben persze van némi reálpolitika is: nem lenne szerencsés egyszerre falakat emelni mind kelet, mind nyugat felé.
Akik tehát azt várták, hogy Orbán Viktor a Nyugat alkonyáról szóló elbeszélést fogja továbbszőni, azoknak csalódniuk kellett. Kérdés, hogy az ő csalódásuk reményt jelent-e azok számára, akiknek a polgári Magyarország nem pusztán politikai termék, hanem olyan politikai program, amely az említett európai értékeken alapul. Amely elismeri a nemzet jelentőségét, de nem söpri le a nemzeti érdekre való hivatkozással az egyén, illetve a kisebb közösségek jogos igényeit. Amely olyan országot épít, ahol a hatékonyság nem ír felül minden más szempontot, és ahol a hatalomnak megvannak a maga ésszerű korlátai. Egyebek között lehet kritikát – akár építő kritikát – megfogalmazni vele kapcsolatban.
Bízunk benne, hogy ez kevésbé utópikus elképzelés, mint a nemzetek feletti Európa.