Gyakran elhangzik, hogy a déli határon épülő kerítés nem oldja meg a menekültkérdést, a kormány által modern kori népvándorlásnak nevezett bevándorlás problémáját. Nem túl elmés, nem túl mély megállapítás. Azt, hogy a rohamtempóban készülő, végleges formáját várhatóan november végére elnyerő határzár mire lesz pontosan jó, mennyiben enyhíti az országra nehezedő migrációs nyomást, idővel megtudjuk. De a legjobb esetben is csak elviselhetőbbé tud tenni egy helyzetet, megoldani semmiképp. Lehet, hogy végül másfele tereli az áradatot, de laikusként úgy vélem, a kerítés is csak szoros ellenőrzéssel, a határőrizet egyéb eszközökkel történő megerősítésével nyújt valódi védelmet, s ezt az unió is támogathatja.
Nehéz belátni, de néha a legrosszabb elkerülése, elhárítása a legtöbb, amit a politika megtehet. Amit például a Tarlós István vezette főváros a tranzitzónák kijelölésével és kialakításával tesz, ésszerű és emberséges kezelése a helyzetnek. Emberi körülményeket igyekszik biztosítani az átutazóknak, egyúttal elviselhetővé tenni a migránsokkal való átmeneti, kényszerű együttélést a befogadó közösség számára. Budapest ennél többet nem is ígérhet; a menekültáradat Európát súlyos kihívás elé állító problémáját nem a Keleti pályaudvaron fogják megoldani.
És kerítés ide, szigorúbb bevándorlási szabályok oda, nem is a magyar–szerb határon. Nyilvánvaló, hogy ennyi messziről érkezett ember menedékkérelmének érdemi elbírálása lehetetlen az uniós normákat követve, különösen akkor, ha az érintettek tömegesen hagyják hátra okmányaikat. Újra kell írni a vonatkozó európai uniós jogszabályokat; ezért kellene lobbiznia a tagországoknál a magyar diplomáciának, elkerülve a Brüsszellel folytatott meddő huzavonát. Ez nem is látszik esélytelennek, hiszen a helyzet tarthatatlanságára egyre több érintett ország vezetői hívják fel a figyelmet, s uniós tisztségviselők is együtt emlegetik már hazánkat Olaszországgal a migrációs hullám „frontállamaként”.
A magyar és egyre inkább az összeurópai közvélemény is szigorúbb bevándorlási politikát sürget, ami egyebek mellett egyet jelenthet a schengeni határok megerősítésével. (Ennek alternatívája a bevándorlókat egymásnak oda-vissza küldözgető, a belső határokat újra életre keltő, a közös szabályokat önkényesen értelmező, kooperáció helyett a nyers tagállami önzés terepévé váló unió.) A közvélekedés költséges konzultációk nélkül is kitapintható. A kormány nemzeti konzultációra hivatkozó politikájának hitelességét gyengíti, hogy az érintett települések előzetes megkérdezése nélkül jelölnek ki új befogadóállomásokat a migránsoknak. A helybeliek jellemzően úgy reagálnak a tervre, ahogy azt a plakátkampány is sugallta nekik. Az persze világos, hogy a kormánynak valahogy kezelnie kell a tömeges bevándorlás ügyét, amely roppant terhet ró a hazai intézményrendszerre. Összeurópai, sőt globális feladat a kontinensünket célba vevő, sokak szerint tudatosan, ártó szándékkal szervezett migránsáradat megállítása, amelynek keretében totális háborút kell indítani az embercsempészek ellen.
Az újabb bevándorlókból nem kérő térségeknek rengeteg pénzt kell áldozniuk arra, hogy a valódi frontországokban, Törökországban, Libanonban, Észak-Afrikában tartsák a menekültek millióit, miközben valahogy békét kellene teremteni a háborús övezetekben. Ettől sajnos még messze vagyunk. S ez már nem Magyarország szintje; ehhez önmagában az Európai Unió is kevés. De ha ott nem sikerül megoldást találni, és az EU sem változtat radikálisan a politikáján, nekünk csak a kerítés és a fohász marad. És az egyensúlyozás az emberiesség és a közösség érdekeinek határozott védelme között.
