Reflektorfényben

Unalmasak voltunk. Nehéz pontosan megítélni, mikor változott meg ez a mai szemmel nézve nagyon is boldogító eseménytelenség.

A meg nem értettek országa lettünk, és egyelőre megjósolni is nehéz, mikor tudunk kilépni ebből a státusból. Pedig nem volt még olyan régen – a kilencvenes évek elejétől egészen az ezredfordulót követő néhány évig –, amikor Magyarországot nemcsak sikeresen fejlődő és politikailag kiszámítható kelet-közép-európai államként emlegették, de egy olyan exkommunista országként könyvelték el a nagyvilágban, amely képtelen felmutatni izgalmas történéseket a szenzációra, botrányra éhes nyugati sajtónak. Egyszerűen unalmasak voltunk. Nehéz pontosan megítélni, mikor változott meg ez a mai szemmel nézve nagyon is boldogító eseménytelenség. Talán, amikor a Fidesz, némi meglepetésre, hajszálnyi különbséggel elvesztette a 2002-es választást. Vagy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédével, illetve az azt követő zajos októberi eseményekkel. Nagyjából a kétezres évek közepétől egy olyan spirálba került Magyarország, amelyből nem tud szabadulni. Rosszul kezelt gazdasági válság, politikai instabilitás, rendőri brutalitás, kormányfői lemondás, aztán korlátlannak mondott hatalom, vitatott alkotmányozás, látványosan megerősödött szélsőjobboldal, Nyugat-ellenességgel párosult oroszbarátság, és még sorolhatnánk a világsajtóban kialakult új Magyarország-kép mozaikdarabjait.

A közéletben a politikai táborok között a legkisebb esély sincs arra, hogy ennek a túlzás nélkül borzasztónak nevezhető országimázsnak az okait firtató kérdésekre valamiféle értelmes válasz szülessen (a kormánypártiak kizárólag az ármánykodó Nyugat hazugságait, az ellenzékiek csakis a „diktatórikus” Orbán ténykedését okolják), s meglehet, ma már értelmetlen is az erről szóló vita. Úgy tűnik, tetszik vagy sem, egy állandósult helyzethez kell alkalmazkodni. A világsajtó problémás országként kezeli Magyarországot, a kormányzatnak pedig esze ágában sincs változtatni harcos-karcos stílusán. Ebben a környezetben talált telibe minket a menekültválság, avagy a migrációs cunami. És menetrendszerűen érkeztek a várt reakciók. Mindkét oldalról. A nyugati média a menekülők rémeként mutatta be az „embertelen” magyar miniszterelnököt, míg a kormány klasszikus népszerűségnövelő, az emberek félelmeire bazírozó kampányt indított a migráció ellen. Itthon kialakult az új törésvonal: szeretni vagy utálni a főként mozlim vonulókat. Középút nincs, a részletek lényegtelenek. Országimázsunk újabb mélyponton.

Lehetne nagyot legyinteni arra, hogy miként látják Magyarországot külföldön, ha ez a látásmód nem befolyásolná a mindennapjainkat. De befolyásolja, hiszen nem csak az uniós döntéshozók, a német, osztrák politikusok viszonyulnak e kép alapján hozzánk, hanem a külföldi befektetők is. Nem mindegy, hogy őszintén sajnálkozva nézik-e világszerte a Keleti pályaudvaron történteket, megértően bólogatva a kerítésépítésre és a szigorított eljárásokra, vagy lenézően, megvetve, esetleg haraggal követik a kormányzati intézkedéseket a határainkon túl. Magyarország különböző okok miatt hosszú évek óta reflektorfénybe került. Közben gazdaságilag még mindig csak a térség középmezőnyébe tartozik a valamikori éllovas pozíció helyett. Orbán Viktornak tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta, Európa gazdag, de gyenge. A baj csak az, hogy Magyarország szegény és még mindig gyenge. Ez pedig még rosszabb kombináció a kontinens egyik legsúlyosabb válsága közepette. Jó lenne újra egy unalmas Magyarországon élni.

Ehelyett mit hallunk? Riadót rendeltek el több magyar rendőrkapitányságon, miután Berlinben bejelentették: visszaállítják a határellenőrzést, és korlátozzák a vonatközlekedést. Most legalább kiderül, a válság közepén is érvényesül-e a kettős mérce.