Zöldáramlat

G. Fodor Gábort idézve mondhatnánk: az ökotéma a Fidesz számára ma nem egy jól hasznosítható politikai termék.

Áder János sokak szerint tiszteletre méltó álmodozó. Más megvilágításban a szélmalomharcos Don Quijote, csak ő nem a múltat éli újra, hanem a jövőt akarja megmenteni. De kinek? És főleg hogyan? A Közös otthonunk a teremtett világ című országházi konferencián két napja azt mondta: a klímaváltozás tagadása, a közömbösség és a piac mindenhatóságába vetett hit egyaránt tévút. Persze, mondják ezt sokan: tudósok, politikusok, mindenféle hétköznapi és nem hétköznapi figurák is, a közönség meg jobbára nagyokat bólogat nekik egyetértőleg, aztán feláll a székből, és éli tovább az önsorsrontó életét.

Talán az emberi természettel van a baj. Ami kényelmes, gyakran biztonságosnak is tűnik egyben, és ezért a kettőért: a biztonságért és a kényelemért már megéri tönkretenni a földet. Tönkre? Badarság! Az okosok majd kitalálnak valamit, hiszen mindig kitalálnak; a tudomány fejlődik – mondják sokan.

Másokat viszont a sok beszéd zavar. A környezetvédelem népszerű téma. Tíz éve a szépségkirálynők világbékét akartak, most a felmelegedést állítanák meg, vagy a tigrist, pandát, valamelyik cukiságot szeretnék megóvni a kihalástól. És akkor a „méregzöldekről” még nem is beszéltünk. Az egyik azt mondja: építsünk szélkereket. A másik meg azt mondja: nem lehet, mert zavarja a madarak vándorlását. Ezeknek az „ökoterroristáknak” semmi sem jó.

Így állunk. Ilyen a közhangulat, ilyen az a környezet, amelyben az Áder Jánoshoz hasonló elkötelezett személyiségeknek mozogniuk kell. A korábbi tapasztalatok birtokában néha valóban nehéz elhinni, hogy valaki őszintén aggódik a bolygó jövőjéért. Amikor a köztársasági elnök először szólalt fel „zöld” témában, rosszindulattal rögtön rásütötték, hogy azért teszi, mert az ENSZ-be készül – tulajdonképpen Orbán Viktornak ágyazva meg ezzel, aki pedig a helyére pályázik. (A miniszterelnök azóta tudatta, nem készül államfőnek.)

Áder János a minap kijelentette: csak magunknak tehetünk szemrehányást, ha a környezet védelmében cselekvők erőfeszítéseit „romantikus álmodozók által okozott kellemetlenségnek vagy leküzdendő akadálynak” tekintjük. Igaz is meg nem is. A saját felelősség mellett ugyanis az sem árt, ha a megmondóember hiteles, követhető. A köztársasági elnök, elhisszük, ilyen, de szavait, elkötelezettségét sajátos megvilágításba helyezi, hogy a párt, az a kormányzó erő, amelyhez maga is kötődött, sokszor homlokegyenest az ellenkezőjét teszi annak, amiről ő beszél.

A Fidesz–KDNP-kormány a környezetvédelem ügyét minisztériumi szintről lefokozta államtitkárira, majd a maradék önállóságát is megszüntetve odadobta a vidékfejlesztési tárca egyik szobácskájába a hungarikumok mellé. Nehéz ezt másként értelmezni, mint annak jeleként, hogy a döntéshozók finoman szólva közömbösek a környezetvédelem iránt, és csak a mezőgazdasági – sőt, azon belül is főként gazdasági – szempontok számítanak. Aztán megszűnt a zöldombudsman hivatala is, a megújuló energia forradalmát pedig a termékdíjjal sikerült – feltehetőleg Paks 2 miatt – csírájában elfojtani.

G. Fodor Gábort idézve mondhatnánk: az ökotéma a Fidesz számára ma nem egy jól hasznosítható politikai termék. Nagy kérdés, hogy az államfő képes lesz-e a szélesebb közvéleményen túl a kormányzó pártokban is elültetni az ökoszociális, vagy ha úgy tetszik, a zöldgondolkodás magvát. Most, a kolontári vörösiszap-katasztrófa ötödik évfordulóján ez a felvetés különösen elgondolkodtató.