Rémálmainkban sem gondoltuk volna, hogy az lesz az utolsó. Mexikóban jártunk, 1986. június 9-ét írtunk, véget ért a világbajnokságon a franciák elleni mérkőzésünk, és óriási csalódottság telepedett az országra. Kossuth-díjas írók, politikai és kulturális lapok, folyóiratok álltak neki boncolgatni a kudarc okát, azokban a napokban, hetekben a magyar válogatott látványos lebőgése, különösen a szovjetek elleni null-hat uralta a közbeszédet, de azt azért nem hittük, hogy évtizedekig még csak lehetőségünk sem lesz ekkora szégyent elviselni.
Az a franciák elleni vereség volt az utolsó meccse a magyar labdarúgó-válogatottnak ilyen presztízsű tornán, csaknem harminc éve nem sikerült még csak kijutnunk sem rangos eseményre. Korosztályok nőttek fel úgy, hogy egy világ- vagy Európa-bajnokságon nem tudtak szurkolni saját hazájuk csapatának, amit persze túléltek épen és egészségesen, de akik korábban születtek, és átélték azt az érzést, tanúsíthatják, sivárabbak voltak ezek az évtizedek a korábbiaknál. Egyszer, 1997-ben eljutottunk egy világbajnokság pótselejtezőjébe – érdekes, hogy azt is Franciaországban rendezték, ahogy a jövő évi Eb-t –, de bár ne tettük volna, örökké pirulva emlékezhetünk arra, ahogyan a jugoszlávok két meccsen lemostak minket a pályáról.
Csütörtökön este legyőztük a Feröer szigeteket, és most ismét megcsillant a remény: a pótselejtező már biztos, de akár még anélkül is ott lehetünk jövőre az Európa-bajnokságon. Fogalmazhatunk úgy, hogy fél lábbal már ott vagyunk, tehát ez félsiker – fél boldogsággal. Ünnepelni még korai, ám a várakozás okkal nagy, ugyanis a labdarúgásnak óriási az adóssága, és éppen ideje van a törlesztésnek. Fél évtizede bőségesen ömlik a pénz a sportágba, elsősorban állami forrásokból, sorra épülnek vagy újulnak meg a stadionok, látványosan és folyamatosan gyarapodik a pályák száma, a társasági adóból a sportra fordítható támogatások túlnyomó része a futballhoz áramlik, a köztelevízió milliárdos összeget fizet a kluboknak a fordulónkénti két mérkőzés közvetítéséért, nem elhanyagolható az önkormányzatok szerepvállalása, ám ebből a magyar labdarúgás még semmit sem hálált meg. A hozzáértők becslése szerint évente 60-70 milliárd forinttal táplálja a központi költségvetés közvetve vagy közvetlenül a sportágat, az pedig nem tud felmutatni egyetlen olyan futballistát vagy eredményt sem, aki vagy ami védhetővé tenné ezt a bőkezűséget.
Okkal szurkolhatunk most, hogy a válogatott harminc év után újra ott lehessen egy olyan jelentős tornán, mint az Európa-bajnokság, ám ne higgyük, hogy ezzel a magyar futball az adósságból valami komolyabb tételt lerendezhetne. A csapatot alkotó játékosok zöme nem ennek a Kánaánt elhozó időszaknak a terméke, és az, hogy a selejtezők jól láthatóan leggyengébb csoportjában szerencsével elcsíphetjük a második helyet – ha mégsem, akkor esetleg a legjobb harmadikként is már Franciaországban érezhetjük magunkat, ha az ukránok hétfőn este nem verik meg a spanyolokat, rosszabb esetben pótselejtezőn kiharcoljuk a részvételt –, még nem jelenti azt, hogy a sportágban minden jól működik. Ettől a labdarúgóink nem lesznek képzettebbek és piacképesebbek, a bajnoki meccsek nem válnak élvezhetőbbé, a klubcsapataink nem előzik meg Liechtensteint az európai rangsorban, és a korosztályos válogatottjaink továbbra is kudarcot kudarcra halmoznak.
Ha kijutunk az Európa-bajnokságra, legfeljebb reményt és erőt adhat, de nem oldja meg a jövőt. Félő azonban, hogy ezt a sikert a sportág fügefalevélnek használhatja, de önmagát nem csaphatja be: tudnia kell, hogy ez a levél alig takar valamit.
