Okkal szurkolhatunk most, hogy a válogatott harminc év után újra ott lehessen egy olyan jelentős tornán, mint az Európa-bajnokság, ám ne higgyük, hogy ezzel a magyar futball az adósságból valami komolyabb tételt lerendezhetne. A csapatot alkotó játékosok zöme nem ennek a Kánaánt elhozó időszaknak a terméke, és az, hogy a selejtezők jól láthatóan leggyengébb csoportjában szerencsével elcsíphetjük a második helyet – ha mégsem, akkor esetleg a legjobb harmadikként is már Franciaországban érezhetjük magunkat, ha az ukránok hétfőn este nem verik meg a spanyolokat, rosszabb esetben pótselejtezőn kiharcoljuk a részvételt –, még nem jelenti azt, hogy a sportágban minden jól működik. Ettől a labdarúgóink nem lesznek képzettebbek és piacképesebbek, a bajnoki meccsek nem válnak élvezhetőbbé, a klubcsapataink nem előzik meg Liechtensteint az európai rangsorban, és a korosztályos válogatottjaink továbbra is kudarcot kudarcra halmoznak.
Ha kijutunk az Európa-bajnokságra, legfeljebb reményt és erőt adhat, de nem oldja meg a jövőt. Félő azonban, hogy ezt a sikert a sportág fügefalevélnek használhatja, de önmagát nem csaphatja be: tudnia kell, hogy ez a levél alig takar valamit.
