Egy csók és más semmi

Kevés téma alkalmasabb arra, hogy a politikai erők közös nevezőt találjanak, mint az, hogy egyetlen gyerek se éhezzen.

Pedig jó üzenet lett volna a közös álláspont. Kevés téma alkalmasabb arra, hogy a különböző politikai erők közös nevezőt, nemzeti minimumot találjanak, mint az, hogy Magyarországon egyetlen gyerek se éhezzen. Egy darabig úgy tűnt, van közös cél és közös megegyezés, aztán a népjóléti bizottság legutóbbi ülésen kiderült, hogy még sincs.

Harrach Péter puszija van most a médiavilág középpontjában, pedig ha a jobboldalon kicsit okosabb és kicsit kevésbé cinikus emberek politizálnának, akkor ma azzal a szenzáción kívüli, de fontos hírrel lepnék meg az olvasót a lapok, hogy bár két és fél évvel a választások előtt minden téren egymásnak esnek a pártok, egyvalamiben az összes párt egyetért: a gyerekek ne éhezzenek. Hiszen jól emlékszünk Hegedűs Zsuzsa 2009-ben létrehozott alapítványa „Minden gyerek lakjon jól!” mozgalmára. Borzas (Spanyolországból hozatott) csibéket bámult meghatottan a polgári oldal. Idén májusban Szabolcsban malacot osztott Hegedűs, feltehetően nem azért, mert a téma aktualitását vesztette, és minden gyerek egyszer s mindenkorra jóllakott.

Senki nem állítja, hogy a kormány nem tett semmit a gyermekéhezés felszámolásáért. De a bezárt gyárak nem nyitottak meg, a munkanélküliség még a közmunkával sem csökkent olyan mértékben, hogy némi gyarapodás a mélyszegénység szintjén is érezhető legyen. A gyermekéhezés tehát létezik. Felmérések szerint ma Magyarországon 30 és 50 ezer közé tehető azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem jutnak naponta megfelelő mennyiségű táplálékhoz. A helyzetet felszámolni kívánó civil kezdeményezést, amelyhez művészek és civilek sokasága és többek közt a Magyar Tudományos Akadémia is csatlakozott, a politikai pártok elég hamar magukévá tették. Erről tanúskodik a házelnöknek címzett javaslat, amelyben a nemzeti minimum kezdeményezői „érzékelve és értékelve a társadalom megnövekedett érzékenységét ebben a kérdésben – lehetőséget látnak a nemzeti megbékélésre, az összetartozás élményének megtapasztalására a gyermekéhezés elleni küzdelemben”. Az iraton ott olvasható a fideszes Csöbör Katalin és a jobbikos Dúró Dóra képviselő aláírása is.

Tételezzük fel, hogy a jobboldal ösztönösen nem tudott nem csatlakozni egy ilyen kezdeményezéshez. Ha így volt, az egészséges reflexnek mondható. Nem tudjuk, mi történt, ami a kormánypártoknál megváltoztatta a széljárást, de a népjóléti bizottság hétfői ülésén kitört a vihar. Sajátos módon éppen az empátiában, szociális érzékenységben eszerint nem dúskáló KDNP érezte úgy, nem kell neki csatlakoznia egy ilyen célhoz. Hirtelen fölismerték a kezdeményezésben a politikai szándékot, és kihátráltak belőle. Amikor Szabó Tímea (PM) értetlenkedett, hogy állítólag a fideszes képviselőnő véletlenül írta alá a határozati javaslatot, s rákérdezett, ez miként lehetséges, Harrach Péter egy puszit küldött neki.

Kár volt. Mindannyian tudjuk, itt ez mit jelent. Nem azt, hogy Harrach felcsapott bonvivánnak. Ez a „csókollak”, „puszi neked” valójában egy igen durva, útszéli közlés arra vonatkozóan, az illető milyen szívességet tehet. Ilyen üzenet egy idős férfi részéről egy fiatal nőnek akkor is viszolyogtató, ha útkereszteződésnél történik, elsőbbség meg nem adása miatt. De ez a Parlament falai közt történt, egy kereszténypárti képviselő részéről, s ami a legtaszítóbb: gyermekek éhezésének ügyében.

Érvelni nem lehet? Csak a közönséges gesztusok nyelve érthető? Nem lehet egyszerre hiányolni a nemzeti minimumot, és közben jól odasózni neki. Vagy a hadiállapot fenntartásánál nincs fontosabb?