Ez aztán a szenzáció! Olvasom, hogy kötelező iskolai tananyag lesz Orbán Viktor kedvenc sportága, és ha a humántárca elképzelései megvalósulnak, hamarosan akkor is futballozni fog minden járni tudó kis és nagy iskolás, ha botlábú, és jottányi kedve sincsen hozzá. Igazi futballdiktatúra sejlik fel a gúnyos híradás mögül, amelyből kiindulva talán még oda is eljutunk, hogy a diplomához nem nyelvvizsgára, hanem a légstop és a becsúszó szerelés tökéletes kivitelű bemutatására lesz szükség. Persze nem kell a fantáziát ilyen szabad szárnyalásra engedni, hiszen csak arról van szó, hogy a labdarúgás bekerülne a kerettantervbe a csapatsportágak közül elsőként többek között a sakk, a kajak-kenu, a lovaglás, a vitorlázás vagy éppen a kerékpározás mellé, ráadásul nem kötelezően, hanem választható lehetőségként ott, ahol ennek élnek a feltételei.
A kérdés nem az, hogy mit keres a kerettantervben a labdarúgás, hanem az, hogy eddig miért nem volt benne, és miért nincs ott még a kosárlabda vagy a kézilabda sem, ezekkel sokkal élvezhetőbben lehetne tartalmassá tenni a mindennapos testnevelést. Ugyanakkor értem én a gúnyt is, hiszen a futball a jó néhány, milliárdokat felemésztő, feleslegesen fényűző beruházással és az ezzel bántóan szemben álló eredménytelenséggel a politika csataterébe tévedt, a hozzá való viszony manapság már-már politikai állásfoglalást és pozicionálást jelent, ami szomorú, egyben szamárság, ám nem a véletlen műve. És ha ez politikai propaganda része, akkor többet árt a futballnak, mint használ.
Azok a gyerekek, akik négy-hat évesen csillogó szemmel, megindító lelkesedéssel és elképesztő ügyességgel rúgják a térdükig érő labdát az ovis és kisiskolás tornákon, azt sem tudják, mi fán terem a politika, ki a miniszterelnök, és egyáltalán, mit jelent ez a felnőttek világában. Őket magával ragadja a játék hevülete, szépsége, izgalma, és nálunk a sportolni jelentkező gyerekek döntő többségét évtizedek óta a labdarúgás vonzza be a rendszeres edzések világába. Sokan aztán sportágat váltanak, de az a lényeg, hogy ott vannak, mozognak, és ez egy olyan országban, amelyben a felmérések szerint a fiatalok hatvan százalékának a mozgása a számítógép egerének a birizgálásában merül ki, cseppet sem lehet közömbös.
Ha most a testnevelésen belül jön a labdarúgás, jöjjön a többi csapatsportág is, ahol ennek megvan a feltétele. Kell pálya, télen terem, szükség van megfelelő oktatóra, de itt nem szabad szerepet téveszteni: a jövő magyar futball- vagy kosarassztárjait nem az iskolák nevelik majd ki. A lényeg az, hogy a gyerekek megszeressék, tanulják a mozgást, szélesedjen előttük a választék, és aki igazán tehetséges, és kedvet érez a versenysporthoz, az elmegy egy klubhoz, ahol már arra képzett szakemberek kezei között pallérozódva lehetnek a jövő olimpiáinak vagy világbajnokságainak a magyar reménységei. Aki nem jut el idáig, legfeljebb egészséges ember lesz, akinek a mozgás az élete részévé válik, ami nem is kevés. És mert készségről, illetve képességekről van szó, muszáj olyan értékelési rendszert kidolgozni, amely nem büntet, ha valaki nem tudja bal külsővel a hosszú felsőbe csavarni a labdát, hanem arra ösztökél, hogy a gyereknek holnap is kedve legyen sportolni.
Ami pedig a tanterv egyes részeit illeti, nem ártana azokat alaposan átgondolni. Nyolc-tíz éves fiúkat és lányokat taktikával terhelni – Talleyrand-nal élve – több mint bűn, hiba. A gyerekeket az önfeledt játék örömétől megfosztva csak olyan ember tanítja a szervezett védekezést és a tolódást, aki örökre el akarja venni a kedvüket nemcsak a futballtól, hanem magától az élettől is.
