Egy lengyel sportportál azt írja, hogy Budapest mámoros örömben úszik. Ez talán kissé túlzás, ám az igaz, hogy vasárnap késő este ünneplő emberek százai bukkantak fel a főváros utcáin, a közösségi portálokat elárasztották a boldog bejegyzések, és valamivel fél 11 után az egész országban ezrek, tízezrek ugrottak fel örömükben a karosszékből a televízió előtt. Másnap döbbenetes számmal szembesülhettünk: a Nielsen Közönségmérés alapján 2,578 millió néző kapcsolt az M4-re, hogy kiszurkolja a magyar labdarúgó-válogatott továbbjutását a jövő évi Európa-bajnokságra, és ebben nincsenek benne a kocsmákban drukkoló baráti társaságok.
Régi adósságot törlesztett ezzel a sikerrel a magyar futball. Generációk nőttek fel úgy, hogy a világ- és Európa-bajnokságok nélkülünk zajlottak le, nem élhették át az odatartozás érzését, az érzelmek helyett a kíváncsiság és a játék szeretete ültette őket a képernyő elé. A válogatott jövő nyáron harminc év után tér vissza a nagy nemzetközi tornák világába, amikor az utolsó meccsét játszotta ott 1986. június 9-én, az átkos emlékű mexikói világbajnokságon, a mai szurkolók és a mostani sikert kiharcoló keret tagjainak zöme még meg sem született.
Régi íratlan szabály a sportban, így a labdarúgásban is, hogy győzelemmel és vereséggel legfeljebb a mérkőzés másnapjáig szabad foglalkozni. Gyorsan lejár az öröm és a búslakodás ideje is, mert az új nap felvirradtával csak előre érdemes nézni, jön az új feladat, jön a következő meccs, és arra kell felkészülni, mintha mi sem történt volna, sem az öröm, sem a bánat nem húzhat vissza. Ez most különösen igaz a magyar futballra, amely több sebből vérzik, és ezt egyetlen párharc megnyerése, az Eb-részvétel kiharcolása önmagában nem képes elállítani. A sikert meg kell ünnepelni, örüljünk is most önfeledten, de csak erre a néhány órára feledkezhetünk meg a sportág többi, nagyon is komoly kihívásairól.
Az ünnep után következnek a szürke hétköznapok, és ezek bizony nem adnak okot örömre. A klubcsapataink évek óta feledhető epizódszereplői a kontinentális kupáknak, már a nyár végére elfogynak, kipottyannak a mezőnyből. A bajnoki mérkőzések ritmusa és színvonala bántóan messze lemaradt a nemzetközi átlagtól – márpedig itt kellene felkészülniük az Európa elitjével való találkozásra a számításba vett játékosok többségének –, emiatt a nézőszám lehangolóan alacsony, az utánpótláscsapatok ugyancsak siralmasan szerepelnek a nemzetközi tornákon, pedig a legtöbb pénz éppen a fiatalok futballjába áramlik. Ha az adósságot említettük, akkor nem árt pontosítani, hogy a norvégok kétszeri legyőzésével járó Eb-részvétel csupán törlesztőrészlet, az utóbbi öt évben kapott milliárdok döntő többségét nem a mai válogatottnak, hanem a sportág egészének kell meghálálnia, mi több, igazolnia.
Nagy és helyrehozhatatlan hiba lenne besöpörni a mai siker mögé az összes égető gondot ahelyett, hogy kihasználva a hirtelen támadt futballbarát hangulatot, őszintén szembenéznénk velük, és minél gyorsabban megoldanánk azokat. Bűn lenne a politikától, ha meg akarná lovagolni ezt a sikert, hiszen vasárnap este pártszimpátiától függetlenül ölelkeztek össze a stadionban és a kocsmákban ismeretlen emberek, áldott nálunk az a pillanat, amikor érdektelen, hogy négyévente ki kire szavaz. Kár lenne ezeket a hibákat és bűnöket elkövetni, mert ha megtesszük, alighanem csak villámlátogatást teszünk a kontinens elitjébe. Esélyünk sem lesz ott ragadni, és akkor újabb nemzedékek várhatnának hiába olyan mámoros estékre, mint a vasárnapi volt.
