Érdekes, de ugyanakkor megdöbbentő dolgot szúrt ki tegnap az Index – Pintér Sándor belügyminiszter aszerint módosítaná a nemzetbiztonsági törvényt, hogy ha a nemzetbiztonsági szolgálatok vezetői úgy döntenek, akkor a tartalomszolgáltatók kötelesek lesznek alkalmazni a titkosszolgálat embereit. A javaslat egy (indoklással együtt) harmincnégy oldalas módosítócsomag része, amelyet a múlt héten nyújtott be a miniszter.
Főként azt taglalja, milyen állami tulajdonban lévő gazdálkodó szervezetekhez küldhet megfelelő szakképesítéssel rendelkező titkosszolgákat az állam. Abban nincs is semmi kivetnivaló, ha a paksi atomerőműre vagy a hadiipari kutatásokkal foglalkozó üzemekre fokozottan figyel a titkosszolgálat, de a sajtó és a média ilyesféle kontrollja – már akkor, ha tényleg megvalósul – alaposan megtépázza a Fidesz–KDNP immár eléggé szertefoszló antikommunista nimbuszát.
Pintér az indoklásban nem definiálja, milyen tartalomszolgáltatókról van szó, de a köznyelvben e fogalom alatt a nyomtatott sajtó, az elektronikus médiumok és az internetes híroldalak szerkesztőségeit értjük. Ezek ma már döntően magántulajdonban vannak – az állam csak a közmédia felett diszponál. A miniszter szerint egyébként a hírközlési és postai szolgáltatópiac liberalizációja és a kormányzati struktúra átalakulása teszi szükségessé a változtatást. Utóbbi alapján jogos a kérdés: netán az új propagandaminisztérium akarhat megbízható embereket küldeni a szerkesztőségekbe?
Hogy ez mit jelenthet, arra mondanék egy bukaresti példát. Tavaly írtam egy ottani kolléga, Daniel Befu esetéről, akit megpróbált behálózni a Román Hírszerző Szolgálat. Az újságírói apanázs mellett a szervektől kapott havi fix fizetésért az lett volna a dolga, hogy figyeljen: a szerkesztőség vezetői milyen témákat altatnak, és milyen történeteket akarnak mindenáron megíratni, illetve honnan kapják a füleseket, kik az informátorok. Azt is felajánlották, hogy néha alaposan előkészített dossziékat, esetenként pedig készre megírt tényfeltáró riportokat adnak neki, amelyeket a neve alatt jelentethet meg. Ha baj – például sajtóper – lenne az ilyen forrásból megjelent cikkekkel, a titkosszolgálat fizetné a költségeket. Daniel Befu végül nem vállalta az együttműködést – elszaladt az aláíratlan együttműködési szerződéssel, ám érdekes módon az újság, ahol addig dolgozott, nem jelentette meg a riportot a beszervezési kísérletről.
De említhetem a német újságíró, Udo Ulfkotte elmúlt hónapokban megjelent könyvét is, a szerző több mint másfél évtized sikeres újságírói pályafutás után, a Frankfurter Allgemeine Zeitung hajdani munkatársaként lerántotta a leplet arról, miként használják kormányok és titkosszolgálatok a propaganda eszközeként a német médiát.
Nincsenek illúzióink arról, hogy a különféle titkosszolgálatok ne próbálnának jó kapcsolatokat kiépíteni egyes szerkesztőségekkel. Az is érthető, hogy ma is fegyveresek őrzik a közszolgálati médiumoknál az adásbiztonság szempontjából kiemelkedően fontos stúdiókat. Az viszont furán venné ki magát huszonhat esztendővel a rendszerváltás után, ha ennyire nyíltan küldene saját embereket a szolgálat a magántulajdonban lévő, a hatalomtól független szerkesztőségekbe. Merthogy egy demokratikus országban mégiscsak a sajtó ellenőrzi a hatalmat, és nem fordítva. Tán csak nem a korrupciós ügyek felderítését szeretné megakadályozni a kormány?
Jó tudni, hogy az elképzelés még megbukhat a honvédelmi és rendészeti bizottság jövő heti ülésén, és a parlamentnek is szavaznia kell a módosításról. De azt már borítékolhatjuk: megint sikerült jó adag muníciót adni a világnak Magyarország bírálatához.
