Teljes foglalkoztatás?

A magyar növekedést aligha a teljes foglalkoztatás elérése fogja felgyorsítani.

Belátható időn belül elérhető a teljes foglalkoztatás Magyarországon – jelentette ki Cseresnyés Péter, a nemzetgazdasági tárca munkaerő-piacért és képzésért felelős államtitkára a tegnap közzétett foglalkoztatási és munkanélküliségi adatokra reagálva. A teljes foglalkoztatottság elérése kétségtelenül jól hangzik, nem véletlenül említi számos alkalommal a miniszterelnök is, de ha nem egyéb „politikai terméknél”, hanem valós cél, szinte lehetetlen lesz úgy elérni, hogy hosszabb távon ne legyen nagyobb a kára, mint a haszna.

Ez így első pillantásra paradoxonnak vagy szimpla kötözködésnek tűnik, de nem az. Volt már ugyanis Magyarországon teljes foglalkoztatás. Úgy jött létre, hogy központi akarattal egy szintre hozták a munkaerő-kínálatot a kereslettel, s ez – bár kétségtelenül sokak számára nyújtotta a biztos megélhetés illúzióját – egyre súlyosabb versenyhátrányba hozta magát az országot. Ugyanis az a központi akarat, amely mindenki számára kijelölt egy munkahelyet, a cél érdekében nagyvonalúan lemondott a munkavégzés hatékonyságának megkövetelésétől, illetve megteremtéséről. Ennek gyászos következménye lett az egyre gyorsuló ütemű leszakadás a nagyvilág teljesítményétől – alacsony fogyasztás mellett is eladósodással párosulva –, a vége pedig sírás: százezrek találták magukat munka nélkül a kilencvenes években, hiszen a cég, ahol alkalmazták őket, elvérzett a piacon. Volt ennek a folyamatnak persze sok egyéb összetevője is, de a teljes foglalkoztatottság fenntartása érdekében megakasztott fejlődés, a technológiaváltások elmaradása egészen biztosan vezető szerepet játszott a rendszerváltás gazdasági sokkjában.

A statisztikai hivatal friss számai szerint idén augusztus és október között 115 ezerrel dolgoztak többen Magyarországon, mint egy évvel korábban. Ez remek hír, némileg árnyalja azonban a képet, hogy az alkalmazásba kerülők közül csak 52 ezren találtak maguknak állást az elsődleges munkaerőpiacon, s ugyanennyi embernek a közfoglalkoztatásban jutott hely. A 115 ezer pedig úgy jön ki, hogy a kétszer 52 ezerhez hozzácsapták azokat, akik külföldre mentek dolgozni.

Természetesen senki nem állítja, hogy a közmunka egyenlő a szocializmust jellemző gyárkapun belüli munkanélküliséggel – de azért mégiscsak valami olyasmi. Legnagyobb értéke az lehet, ha a kimondott célnak megfelelően valóban az első lépést jelenti az igazi munkaerőpiac felé. Erre nagy szükség is lenne, ott ugyanis egyszerre van jelen a munkaerőhiány és a munkanélküliség. Ezt a kétarcúságot kellene megszüntetni valahogy úgy, hogy a változás természete ne legyen idegen a gazdaságtól.

A magyar növekedést, gyakorlatilag a Nyugathoz való felzárkózást aligha a teljes foglalkoztatás elérése fogja felgyorsítani. A külföldön dolgozók sem akkor térnek majd haza, ha idehaza biztosan lesz munkájuk, hanem ha olyan munkájuk lesz, amelyből megélnek. Ehhez elsősorban egészséges szerkezetű foglalkoztatás kell, ahhoz pedig rengeteg átgondolt háttérmunka. Kezdeni kellene például valamit azzal a helyzettel, hogy a hazai kis és közepes méretű cégeket agyonnyomja az adó- és járulékteher, s hogy bár ez a szektor teremti meg az új munkahelyek 85 százalékát – az unióban legalábbis biztosan –, nálunk a nagyok kapják a munkahelyteremtő támogatások zömét. Nem ártana áttekinteni a munka és az oktatás összefüggéseit sem, és nyilván még sokáig lehetne folytatni ezt a sort. Szerencsés lenne ugyanakkor, ha az olyasféle hajmeresztő ötletek, mint hogy hány eladónak kell dolgoznia hány négyzetméteren a boltokban, kimaradnának a foglalkoztatást növelő elképzelések köréből.