A realitás talaján?

A mai döntéshozóknak elsősorban az értelmiségi munkához való viszonyukat kellene újragondolni.

Magyarországon ma 174 ezer forintot keres egy egyetemi tanársegéd. A felsőoktatásért felelős államtitkár arra intett, maradjunk a realitások talaján. Megtudtuk tőle, hogy 2018-ban (a választási évben) a tanársegédek már 221 ezer forintos bruttó fizetésben dúskálhatnak. Az interneten találomra megnézett álláshirdetések viszont arról tájékoztatnak, hogy ha ez a tanársegéd elég jó kondiban van, és szívesen gyűjt tarka tapasztalatokat, továbbá szögre akasztja a diplomáját és munkaszerződését, akkor a szomszédos Ausztriában heti kétszeri takarítással kétszázezer forint üti a markát.

A kérdés természetesen nem az, hogy mi jobb egy magyar értelmiséginek: ha Ausztriában takarít, vagy ha idehaza tengődik. A kérdés az, hogy ennek az országnak mire van szüksége: korán megkeseredett, filléres gondokkal küszködő értelmiségre, vagy pedig olyan emberekre, akik tudásuk legjavát adják át tanítványaiknak, és jó hírünket viszik szét a világban?

Nem tudom, az illetékesek mennyire mélyedtek el abban a petícióban, amelyet az ELTE-n több mint háromszáz tanár írt alá. Elolvastam a petícióhoz mellékelt leveleket, és nem lett tőle jó kedvem. A napi megélhetési gondok fölemlegetésén kívül visszatérő motívum volt, hogy ezek a tanárok, külhoni kollégáiktól eltérően, nemhogy résztvevőként, de még meghívott előadóként sem jutnak ki külföldi konferenciákra, mert nem kapnak hozzá támogatást. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek a levelekből: „Az egyik leghőbb vágyam volt, hogy egyszer az ELTE BTK oktatója lehessek. ( ) Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor aláírtam a szerződésemet. Az ország első egyetemén taníthattam! Sajnos azonban nem sok idő kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, a leghőbb vágyam egyre inkább életem egyik legrosszabb döntése.” „Egyetemünkön a legjobb tanítványaink nemzetközileg megbecsült professzorok lehettek volna. De nem nálunk lesznek, mert számtalan példát tudunk, hogy egy külföldi egyetem elszippantotta őket a reális bérrel.” „Bűntudatom van, ha szakkönyvet veszek, mert tudom, hogy hiányozni fog a rezsire az a pénz.” „Tanszékünkön az utóbbi évek-évtizedekben a létszámhiány olyan mértékű lett, hogy több speciális kurzusra nincs oktatónk, a külső előadók pedig, akik a téma szakemberei, ingyen tanítanak.”

S hogy az egészségügyből is hozzunk példát: a Szent Imre kórházból csapatosan távozó aneszteziológusok bruttó átlagfizetése a szakmai területért felelős orvos igazgatóhelyettes szerint az őszi emelés után közel egymillió forint volt. Az egyik távozó orvos ugyanakkor bruttó félmillióról beszélt, amelyet ügyeleti pótlékokkal egészítettek ki. Azért egyik sem rossz fizetés. A csoportos eltávozás okai alighanem abban keresendők, hogy az uniós országokban ennél sokkal többet keresnek.

A rosszul fizetett egyetemi tanársegédek ügyét az altatóorvosok csoportos felmondásától ezért elválasztanám. A tanársegédek és adjunktusok arcpirítóan alacsony fizetése abból a Kádár-korból megörökölt tévképzetből származik, hogy a magyar felsőoktatás színvonalát hermetikusan el lehet választani a jövő értelmiségének magas szintű képzésétől. Az altatóorvosok ügye viszont kemény tanulság: a kereslet, a gazdag országok egészségügyi munkaerő-szükséglete könnyen felboríthatja kórházaink normális működését. Egy barátom szerint a poklot nem az Isteni színjátékból kell elképzelni, hanem a János kórház traumatológiáján tapasztaltak alapján.

A mai döntéshozóknak elsősorban az értelmiségi munkához való viszonyukat, az értelmiségi létről alkotott elképzeléseiket kellene újragondolni. A realitás talaján.