Ki nyer ma?

Nincs ország korrupció nélkül, mondhatnánk mentségként, de azért ez nem eleve elrendelt jelenség.

A Fidesz elkötelezett a korrupció elleni harcban – közölte a nagyobbik kormánypárt frakciója tegnap a korrupcióellenes világnap alkalmából. Nem tudni, komolyan gondolják-e vagy sem, de épp ideje, hogy valaki valóban tegyen valamit a szabad Magyarországot negyedszázada sújtó átok ellen. A Transparency International éves korrupcióérzékelési jelentéseiből rendszeresen azt olvashatjuk ki, hogy az EU korruptabb harmadához tartozunk.

Na és akkor mi van? – vonogatják sokan a vállukat. Semmiféle jelentésre nincs szükség, de még isteni szikra sem kell ahhoz, hogy észrevegyük: valakik a rendszerváltás óta folyamatosan a saját zsebüket tömik közpénzekkel, a felelősségre vonás pedig rendre elmarad. De nem csak az a baj, hogy az elmúlt kormányok nem jeleskedtek a hátrány legalább néminemű ledolgozásában. A korrupció ugyanis nem pusztán „az, amiből mi kimaradunk”, hogy Hofi Géza szavait idézzük. Az igazán nagy veszélyt abban látja Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország egyik vezetője, hogy nálunk a korrupció törvényalkotási eszközökkel egyre inkább rendszerszintűvé válik. Intézményesítik, jogszabályokkal is körülbástyázzák, miközben a kontrollt megtestesíteni hivatott Állami Számvevőszék vagy az Alkotmánybíróság keveset, illetve későn tesz. A jelenség felerősödését Ligeti 2010 utánra datálja, még úgy is, hogy a szocialista–szabad demokrata kormányoknak is rengeteg ilyen ügyük volt. Aligha véletlen, hogy Bajnai Gordon akkori miniszterelnök 2009-ben arról értekezett, hogy a hazai közbeszerzések döntő többségében jelen van a korrupció.

Bő hat év elteltével azonban még mindig ugyanitt tartunk. Elég, ha megnézzük az utóbbi hetek történéseit, itt egy új törvény, ott egy jogszabályba sunyi módon becsempészett, aprónak tűnő módosítás, és máris felmerül a gyanú: a hatalom azért alakítja kénye-kedve szerint a szabályokat, hogy a „haverokat” védje vagy gazdagítsa. Nehéz ugyanis értelmes magyarázatot találni például arra, hogy miért nem lehet ezentúl „csak úgy” vagyonosodási vizsgálatot kérni a politikusok, „urambocsá” a kormánytagok ellen. Ez mostantól csak akkor lehetséges, ha nyomozás indult ellenük. Pedig egy olyan közegben, ahol a sajtó folyamatosan firtatja a semmiből jött nagy vagyonok eredetét, sokkal tisztább helyzetet teremtene, ha a politikusok állnának a vizsgálódások elébe.

Visszás helyzetet teremt az a minap elfogadott módosítás is, amely lehetővé teszi, hogy vezető kormánytagok, közjogi méltóságok családtagjai is indulhassanak a közbeszerzéseken, amennyiben külön háztartásban élnek. Orbán Viktor szerint nincs itt semmi látnivaló, hiszen Európa legszigorúbb közbeszerzési szabályozását fogadta el a parlament. Lehetséges. Ám egy olyan országban, ahol a mindennapok során is azt tapasztaljuk, hogy a beruházásokat rendre családtagok, ismerősök, sógorok nyerik el, igazán nem volt szükség erre a „lazításra”. Mint ahogy az állami földek jelenleg zajló, botrányokkal tarkított kiárusítására sem, amelynek elvileg az a célja, hogy a kis és közepes családi gazdaságok erősödjenek meg. Nem lepődnénk meg, ha a mérleg végső megvonásakor kiderülne, hogy jobbára csak a megfelelő körökben forgolódóknak sikerült hizlalniuk a tulajdonukban lévő földterületeket.

Nincs ország korrupció nélkül, mondhatnánk mentségként, de azért ez nem eleve elrendelt jelenség. Ki lehet ebből lépni, és nem is kell messzire menni a jó példáért. Romániában bilincsben viszik el a korrupcióval gyanúsított, befolyásos politikusokat is, ami azt üzeni az utca emberének: ahogy lent, úgy fönt sem éri meg lopni, csalni.