Jobb sok pénzért, kellemes környezetben dolgozni, mint éhbérért gürcölni – röviden ez a tanulsága az OECD egyik friss munkaerő-piaci felmérésének. A nemzetközi kutatás sorrendet állít fel az országok között annak tekintetében, hogy mekkora órabérért, milyen körülmények között dolgoznak a munkavállalók; és hazánk az európai rangsor sereghajtói között foglal helyet minden tekintetben. Ezen persze nem lepődik meg, aki ismeri a hazai viszonyokat. A hangsúlynak a számok helyett inkább a miérteken kellene lenniük. Még akkor is, ha a bérkülönbségek okait keresve gyakran abba a leegyszerűsítő válaszba futhatunk bele, hogy nyugaton jobb a termelékenység. Ez nagy általánosságban igaz is. De valóban háromszor, négyszer olyan gyorsan futnak a gyárak szalagjai Németországban, mint Magyarországon? Mert a hasonló gyártósorok mellett dolgozók bérei alapján erre kellene következtetnünk. Ez nyilván nem igaz. A termelékenység hazánkban nem azért rosszabb, a bér nem azért alacsonyabb, mint nyugaton, mert a magyarok lustábbak, butábbak vagy ügyetlenebbek a németeknél, hanem jelentős részben azért, mert a magyar intézményrendszer rosszabb állapotban van. Rossz szerszámmal pedig nem lehet jó munkát végezni – tartja a régi iparosbölcsesség.
A termelést támogató intézményrendszer fenntartása a mindenkori kormányok feladata, és ezen a téren egyikük sem jeleskedett az elmúlt huszonöt évben. Ha csak a pénzügyi válság kitörése óta tartó időszakot nézzük, akkor sincs okunk az örömre. Még úgy sem, hogy 2008 és 2015 között az aktív dolgozók száma közel 400 ezerrel emelkedett, így tavaly év végén már 4,25 millió dolgozót nyilvántartott a statisztikai hivatal. A megtermelt jövedelem ugyanis korántsem nőtt akkora ütemben, mint a munkások száma. Legfőképp azért nem, mert a közmunkaprogram gyakorlatilag a kapun belüli munkanélküliség kommunista hagyományát elevenítette fel. A program hasznos vagy káros hatásairól hosszan lehetne vitatkozni, de az tagadhatatlan, hogy nem a közfoglalkoztatottak húzzák a magyar termelést. Nem is az a dolguk.
Az is igaz, hogy nem lehet mindenkiből innovatív vállalkozó vagy szoftverfejlesztő mérnök, azoknak az embereknek is munkahelyre van szükségük, akik más területen érvényesülnének. Viszont vállalkozásokat fojtogató bürokráciával, a baráti cégeket előnybe hozó üzleti környezettel elvenni az emberek kedvét a kezdeményezésektől bűn, mert ez elsősorban nem pénz, hanem politikai szándék kérdése. És még ennél is nagyobb bűn forráshiányos, a működőképesség határán egyensúlyozó oktatási rendszer börtönébe zárni a jobb életről álmodó fiatalokat.
A munkahelyek számának növelését többféleképpen is el lehet érni. Az egyik ilyen módszer, hogy alacsonyan tartjuk a béreket és az adóterheket, így tesszük vonzóvá az országot az olcsó munkaerőre ácsingózó nyugati cégek szemében. A másik, ha átlátható üzleti környezetet teremtve arra sarkalljuk a polgárainkat, hogy saját vállalkozások létrehozásával kamatoztassák a tudásukat. A harmadik pedig az, ha minél több jól képzett szakembert engedünk útjára az iskolapadokból, hogy ők hozzák létre a jövő munkahelyeit. A kormány jelenleg az első receptet követi, a munkaerőpiacról kiszoruló tömegek számára ugyanis bármilyen munkahely jobb a semminél. A korrupció terjedése és az oktatás elhanyagolása azonban aláássa az eredményeket. Ha a kormány a megkezdett úton halad tovább, akkor Magyarország húsz-harminc év múlva sem lesz más, mint a nyugati cégek olcsó összeszerelő üzeme. Az egzisztenciális félelemben élő középosztály kelepcéje.
