Orbán Viktornak a menekültválság európai kezelésével kapcsolatban az alapkérdésekben igaza van. A humanitárius megfontolásokra való tekintettel sem érkezhetnek ellenőrizetlenül embertömegek az Európai Unióba a külső határokon keresztül. Bár a közösség tett lépéseket a hatásosabb határvédelem érdekében, a megoldástól messze vagyunk. Így a migrációs nyomás idén is jelentős lesz, ami érintheti Magyarországot, és a miniszterelnök azt is jól látja, hogy a más kultúrájú bevándorlók integrációja nem sikertörténet, néhol párhuzamos társadalmak kialakulásához vezetett Nyugaton.
A tegnapi évértékelés – ahol Orbán Viktor minderről értekezett – a kormány által a kötelező betelepítési kvóta ellen kezdeményezett népszavazás kampánynyitánya volt. Az érvrendszer ismerős, hallani fogjuk még sokszor a következő hónapokban, években (?) is. A miniszterelnök az európai uniós politika formálásának igényével szólalt meg, mindent ennek rendelt alá tegnap délután. Így viszont maga Magyarország szorult a háttérbe a mindennapos problémáival. Ráadásul arról nem esett szó, hogy a bevándorlók egyáltalán nem nálunk akarnak letelepedni, és az unió vezetői – ki rosszallással, ki arrogáns fenyegetőzéssel – lényegében beletörődtek abba, hogy a menedékkérők szétosztásában mi nem veszünk részt. A betelepítés kapcsán mindazonáltal a magyar diplomáciára kemény csörték várnak az unióban. Orbán Viktorral abban is maradéktalanul egyetérthetünk, hogy Magyarországnak a béketáborban a helye, csakhogy ezzel a jámbor kinyilatkoztatással mintha nem lenne összhangban az a harcias, már-már hadüzenetként értelmezhető hangvétel, amivel az EU vezetését támadta.
Bevallom, nem éreztem jól sikerültnek a Monarchiától a Horthy-korszakon át a rendszerváltásig felvázolt történelmi tablót, és a kommunizmus új alakváltozatai elleni küzdelem emlegetését is inkább a múlt kísértetével való kényszeres birkózásnak láttam. A miniszterelnök ezzel szemben joggal idézte fel a 2010-es fordulat utáni évek eredményeit, a költségvetés rendbetételét, az államadósság meredek emelkedésének megállítását vagy a csőd szélére került önkormányzati rendszer adósságának átvállalását. (Ezeket sem tegnap hallottuk először.) Bántóan röviden intézte el a szónok az oktatás és az egészségügy problémáit. Itt éreztem leginkább, hogy a mindent a menekültválság szemüvegén keresztül szemlélő kormányfő mintha egyszerűen elsétálna a magyar valóság mellett. Például egy év után ismét előkerült az új budapesti szuperkórház terve, ám konkrétum erről most sem hangzott el. A tavaly kitüntetett figyelemben részesítendő rétegként emlegetett keményen dolgozó kisemberekről már nem esett szó; bár üzenet jutott nekik is: gyors béremelésben ne reménykedjenek. Orbán Viktor önkritikusan elismerte, hogy a gazdasági növekedés üteme még mindig nem elégséges, a tartóssága pedig nincs biztosítva. A felzárkózás, a polgári berendezkedés megszilárdítása útjában azonban kizárólag külső veszélyt, akadályt – népvándorlás, Brüsszel – lát, a kormányzás javításáról, korrekciójáról ezzel összefüggésben sem esett szó.
Mint a Fidesz múlt év végi kongresszusán, Orbán Viktor most is beszélt a vele együtt indult politikusgeneráció, az őszülő egykori rendszerváltók szerepéről. Ezúttal is világossá tette, hogy nem jött még el az őrségváltás ideje. Kihívót tényleg nem látni a színen. Tudjuk be ennek, hogy ez a beszéd a harcias fordulatok ellenére is nélkülözte a valódi izgalmat, és kevéssé szólt Magyarország polgárairól.
