Három évvel ezelőtt Klebelsberg Kunó unokahúga tiltakozó levelet írt. Ebben kifogásolta, hogy a kormányzat a család megkérdezése nélkül használta fel a legendás miniszter nevét az új oktatási mamutintézményhez, amelynek szellemisége távol áll mindattól, amit az öreg Klebelsberg képviselt. Egyben azt javallotta, hogy a központ Aczél György nevét viselje, ami egy ilyen „kisstílű végrehajtó szervezethez” inkább illik. (Bár a rövidítésként használt Klik szócska meg jobban hangzik, mint az, hogy Acik.) Nem csak a grófnő emelte fel szavát, szóltak a tanárok is: nem biztos, hogy jó lesz ez így. Sőt, biztos, hogy nem lesz jó ez így. Az elkopott kréta, kiégett villanykörte pótlási nehézségei mint szimbólumok, kezdetektől fogva eposzi kellékként forrtak össze a Klik fogalmával. S mint veterán focista, akibe beletalpal az ifjú titán, tette fel a kérdést a rendszert belülről megszenvedők tömege: miért kellett ezt?
A kormányok több mint két évtizede nem tudják megoldani az oktatás égető problémáit, de miért kellett a meglévő problémák mellé még nagyobbakat kreálni? És miért nem lehet ezekről nyíltan beszélni, miért csak propagandának és álvitáknak jut tér? Merthogy eddig csak azoknak jutott, efelől ne legyen senkinek kétsége. A tanároknak be kellett fogniuk a szájukat, különben számolhattak a mai Aczél elvtársak retorzióival.
Nem műhelytitok, ha riportjaink elkészítéséhez hiteles információkat akartunk kapni egy térség mindennapjairól, gyakran a iskolaigazgatónál kezdtük a napot, hiszen régi tapasztalat: a gyerekeken és szüleiken keresztül a tanárok látják legélesebben a közösségek problémáit. Ez ma már szinte lehetetlen, minden hivatalos kapcsolatteremtéshez a Klik engedélye szükséges, amely pedig csak írásban válaszol, ha és egyáltalán. Apró tünet ez csupán a rendszer súlyos betegségéhez mérve, de jól tanúskodik arról, mennyire elszakadtak az illetékesek a valóságtól, a hús-vér emberektől. Tanár ismerőseim, szigorúan név nélkül, egybehangzóan állítják, rettenetes a hangulat az iskolákban, az értelmetlen, szakmaiatlan intézkedések sora – a portfóliók írásától az önértékelő csoportokon át a rossz tankönyvekig – pedig az oktatás színvonalát is rontja. Az egyik suli például bár nem kért, egyszer csak kapott több mint száz darab, a világhálóra jelen állapotában nem csatlakoztatható számítógépet, miközben értelmes kéréseiket meg sem hallották. A kezdeti értetlenség elkeseredettséggé alakult. Az elkeseredés pedig – akár egy forradalmi szónoklat után mindannyiszor a történelemben – az elmúlt hetekben dühbe csapott át. Nem agresszióba, dühbe.
A miskolci lavina elindult, s tegnap megannyi városban utcára sodorta az oktatás szereplőit. Az intézkedésekkel a kormány által életre hívott Nemzeti Pedagógus Kar is szembefordult, egy egész szakma, emberek ezrei és tízezrei mondják hol csendben, hol hangosabban, hogy elég.
Balog Zoltán miniszter azt már elismerte, hogy „túltolták kicsit a biciklit”. Avagy a defektes rollert. A hibás döntések mögül politikai okokból nehéz lesz kihátrálni, de a következő napokban, hetekben kiderül, mit ér el a civil kurázsi. Mert bár valóban feltűnnek ellenzéki politikai aktorok is a színen – bár ne tennék –, de aki azt gondolja, hogy az események mögött nem valódi felindultság, a tiltakozók javító szándéka áll, azt elvakítja a nap. (A Galló Istvánné elleni kudarcos lejáratókampány egészen vérlázító.) Egy-egy tisztáldozat, mint annak idején Hoffmann Rózsáé vagy az első Klik-vezetőé volt, nem megoldás. Ha az elszántság kifullad, és a döntéshozók oldalán nem kerekedik felül a bölcsesség, akkor az utánunk érkezett generációknak bizony csengettek.
