Budapesten hemzsegnek az állig felfegyverzett rendőrök, ennek ellenére valaki a város legforgalmasabb pontján nyugodtan kirabolt egy bankfiókot. Ha egy Kalasnyikovot lóbáló, burnuszos arab lett volna az illető, nyilván nem jut túl messzire, de a bankrabló a biztonsági kamerák felvételei alapján afféle hétköznapi járókelőnek látszott, igazán nem tehetünk szemrehányást a rend derék őreinek, hogy bennük nem keltett gyanút. Bizonyos fokig még megnyugtató is lehet ez a mozzanat, a rendőrök elsősorban a terroristákra koncentrálnak, a magyar emberek mindennapi bankrabláshoz való joga háborítatlanul megmaradt.
Ám a gúnyt iróniává szelídítve az igazán megnyugtató, hogy a jelenlegi világméretű terrorhullám nálunk még csak pártközi és parlamenti vitákat robbantott ki. (A hajdani terrorista támadások többnyire felderítetlenek maradtak, igaz, a céljukat sem érték el, bármi volt is az.) A mostani durranások viszont valóban csak a kormánypárti és ellenzéki érveknek, netán azok hiányának a gyutacsaitól pufognak, sebesülést nem okoznak, csak kétséget és aggodalmat, de azt közel annyit, mint az élesbombák. A brüsszeli merényletek utáni kettes fokozatú terrorkészültség bevezetésével az ellenzéki pártok is egyetértettek, bár az intézkedések hasznát nehéz lenne valami racionális csokorba kötni. Maradjunk annyiban, hogy megelőztük a terroristákat, ha Budapestet szúrták volna ki afféle második vagy tartalék célpont gyanánt.
A kormány abból kiindulva, hogy nem vagyunk igazán felkészülve egy esetleges terrortámadásra, minden, viszonylag közeli merénylet után jó okot lát növelni a készültséget, amire viszont az ellenzék azzal válaszol, hogy az úgynevezett biztonsági intézkedések túl nagy jogosítványokat adnának a kormánynak, ami önmagában nem baj, csak félő, hogy visszaélne velük.
Nem véletlen, hogy a sajtó egyöntetűen vetette fel, hogy a kormány ismét előhozakodik a terrorveszélyhelyzettel kapcsolatos, alaptörvényt módosító javaslatával, amely a puszta gyanú (magyarul hasra ütés) alapján felhatalmazná a kabinetet, hogy hatvan napig korlátozza a lakosság alapvető jogait. Ám a kormány tegnap nagy szerényen nem jelentette be igényét a terrorveszélyhelyzettel kapcsolatos összes intézkedés engedélyezésére, csak egy-két momentumot ragadott ki belőlük. Hogy mi szolgálná a magyar emberek biztonságát? Hát az, hogy a magánszolgáltatók – bírói engedélyhez kötve – biztosítsák a rendőrség és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat által lefoglalt adatszolgáltató eszközök dekódolását. Erről az USA-ban most zajlott vérre menő vita, egyáltalán nem biztos, hogy megnyugtató eredménnyel. A kormány másik kérése, miszerint a pénzáramlások módját ellenőrizendő, bizonyos esetekben magánszemélyek bankszámláiba is betekintenének, nem azért necces, mert a kormány olyasmiről szerezne tudomást, amit úgyis tud, hanem mert a különböző bedőlt brókercégek és pénzalapok pénzmozgásaira is folyamatos és éles rálátása volt, aztán mi végre?
Megértjük mi, hogy a migránsválság kezelése komoly és tulajdonképpen megszolgált nyereséget hozott a kormánynak, de ez nem indokolja azt, hogy a kétségkívül létező terrorveszélyre hivatkozva túlzott mértékben korlátozzák az alapvető állampolgári jogokat, illetve az állampolgárok ellenőrzésére indokolatlan jogosítványokra tegyenek szert.
Egyébként valóban jobb félni, mint megijedni, de pillanatnyilag nem látni tisztán, ki fél jobban: a társadalom a terroristáktól vagy a kormány a társadalomtól?
