Úgyhogy lehet éppenséggel a kiszolgáltatott pária szerepében tetszelegni, de talán mégsem illő ez éppen ahhoz az énekeshez, aki köztudottan profi módon szervezi meg minden fellépését, lemezbemutatóját, és családja sem éhezik az őt kiszerkesztő újságírók véleménycikkei miatt. Ákos mégis úgy érzi, a hazátlan bitangok „újságíró” nevű alfajának már nem mond semmit a Nemzeti dal, vagy ahogy ő énekli: „a talpra magyar meg a hív a haza / Már nem elég trendi, nem elég laza.”
Aki újságnál dolgozik, két követelménnyel naponta szembesül: az egyik az, hogy nagyon érzékenynek kell lennie, a másik ennek homlokegyenest az ellenkezője. E két tulajdonság birtokában kérdezem: milyen jogon énekli mindezt Kovács Ákos? A fűzfapoéták vagy a dalszöveggyártók jogán? (Ennek is van némi helyreigazítás-stichje.) Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy pontatlanul használta a női princípium fogalmát, de most megint mi ez az új ostobaság? Ő mondja meg a mi véleményünket, aztán meg elítéli? Ákos bármit is énekel erről, állításával ellentétben véleményekből soha nem lesznek tények.
A tényekből viszont lesznek vélemények – íme.
