Néhány éve a letelepedési kötvényeket forgalmazó távol-keleti cég tartott sajtótájékoztatót Budapesten. A beszélgetés nyugodt mederben zajlott egészen addig, amíg az egyik újságíró rá nem kérdezett arra, hogy a társaság miként adózik a magyar államtól kapott jutalék után, vannak-e offshore érdekeltségei. A cégvezető persze megesküdött rá, hogy minden jogszerűen működik. Majd kijelentette: bevett gyakorlat, hogy a vállalkozások olyan államokba helyezik a székhelyüket, ahol kevesebb adót kell fizetniük, ebben nincsen semmi rossz, nem is törvénytelen. A cégvezető nem erőltette meg az agyát a válasszal, rutinból azt a jól bejáratott, csavaros érvelést vette elő az offshore védelmében, ami szerint a vállalkozások adóparadicsomokba telepítése azért nem lehet káros, mert az egész világon elterjedt. Hasonlóképpen érvelt Simor András korábbi jegybankelnök is, amikor az offshore érdekeltségeit rótták fel neki.
Ismerős lehet az effajta állogika, a cégek évszázadok óta használják, és rendszerint akkor veszik elő, amikor már semmi mást nem tudnak felhozni a mentségükre. Hasonlóan jártak el a 19. században Nagy-Britanniában is. Az ipari forradalom hatására a gyerekmunka akkora méreteket öltött az országban, hogy már a háromévesek is a bányákba és gyárakba kényszerültek, miközben a szülők egyharmadának nem jutott állás. Az állam korlátozni akarta a gyermekek foglalkoztatását, ám évtizedekig csak részeredményeket értek el, mivel a szigorítások lendülete rendre megtört a vállalatok és a gyerekmunkából hasznot húzó, megvesztegetett politikusok ellenállásán. A cégek akkoriban hasonlóképpen érveltek, mint a mai idők offshore-védelmezői: az üzleti gyakorlat nem lehet rossz, hiszen az egész országban elterjedt. Az apróságok sorban állnak a munkáért, ami nekik és a szüleiknek is megélhetést nyújt.
A törvények azonban idővel változnak, és velük a bűnök megítélése is változik. Ma már szerencsére nagyon kevesen vitatják azt (legalábbis a világ gazdagabb felén), hogy a gyerekeknek nem a bányajáratokban, hanem az iskolában a helyük, még akkor is, ha minden bizonnyal ma is vannak olyan cégek, amelyeknek jól jönne néhány szinte ingyen dolgoztatható apróság. Remélhetőleg néhány évtized múlva hasonló egyetértés alakul majd ki arról is, hogy a vállalatoknak ott kell adót fizetniük, ahol tevékenykednek. A cégek adóparadicsomokba telepítése ugyanis nem a tulajdonosok magánügye. Az úgynevezett adóoptimalizálással szerzett többletnyereség valahonnan hiányzik: a kórházakból, az iskolákból és a tereinkről. Ha egy cég vagy személy lenyomozhatatlan számlákon parkoltatja azt a pénzt, amelynek egy része az állam működtetésére lenne hivatott, az közügy, egyszerű lopás.
Arról nem is beszélve, ha az ellopott közpénzek bújnak meg a szövevényes tulajdonosi hátterű cégekben. A politikusok hasonlóképpen vannak az offshore-ral, mint elődeik a gyermekmunkával. Az offshore-lovagok elleni harc jól hangzik a felszólalásokban és pártprogramokban, a cégek átláthatóságának tényleges elősegítése azonban egyik politikai oldalnak sem áll érdekében. Időnként kirobban ugyan egy-egy offshore-botrány, ahogy a napokban Boldvai László volt szocialista pártpénztárnok ügye borzolja a kedélyeket, de a valódi elszámoltatás várat magára.
Nem csak nálunk, az egész világon. Habár külföldön mintha elindult volna valami a Panama-iratok nyilvánosságra kerülésével. Az offshore-szolgáltatótól kikerült adatok ugyanis nyilvánvalóvá tették, hogy a világ gazdasági, politikai és sportelitje körében a mindennapokhoz hozzátartozik a közösségnek járó pénzek eltüntetése.
