Tét nélküli „megújulás”

Helyi és személyes megfontolások alakítják leginkább az MSZP-t.

Szűk két évvel a következő országgyűlési választások előtt gyakorlatilag az összes ellenzéki pártban jelentős változások mennek végbe, mivel a ciklus felénél még távolról sem látszik, hogy melyik politikai alakulat léphetne fel a Fidesz–KDNP pártszövetség esélyes kihívójaként. A Jobbikból kiszorították a párt radikálisabb – vagy az összeférhetetlenebb – politikusait, az LMP-ben Schiffer András meglepetésszerű távozása bizonytalaníthatta el a szavazókat, az MSZP fennállása óta pedig még nem volt ennyire kiélezett és kiszámíthatatlan a tisztújítás.

A szocialista tagság legfőbb igénye a többi baloldali, ilyen-olyan liberális formációtól való megszabadulás. Ezekben a politikai rétegekben a szövetség szó bármilyen szövegkörnyezetben való emlegetése súlyos ellenérzéseket generál. A jelenleg a Demokratikus Koalíciót vezető Gyurcsány Ferenc elutasítottsága itt elsősorban nem is érzelmi, mint gyakorlati megfontolásokból jelentős, hiszen tudják, hogy vele Magyarországon kormányt váltani nem lehet. Az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért nevű minipártok inkább a fővárosban léteznek csak, előbbi a belvárosban, utóbbi Zuglóban, és más-más okból, de helyi szinten mindkettővel harcban állnak a szocialisták.

Annak idején Horn Gyula mondta, hogy egyedül vannak, nincsen kivel szövetséget kötni. De nem ez az egyetlen probléma. A szocialista hagyományokhoz híven ugyanis a tagságot és a küldötteket egy irányba terelni igyekvő, nevesebb politikusok által szervezett, vagy épp mögéjük felsorakozó belső érdekcsoportok helyezkedése is meghatározó. Ezek alkalmi szövetségeket kötnek egymással, amelynek érvényessége jó esetben pár hónapos. A szereplők tisztában vannak vele, hogy ha az érdekszövetség eléri aktuális célját, akkor vége a barátságnak, és az egyik fél hátba fogja támadni a másikat.

Persze az is kérdés, hogy ezek mögött az erőcsoportok mögött van-e egyáltalán még tényleges bázis. Korábban ugyanis a megyei elnökök tényleges hatalommal bírtak, rendelkeztek a pártpénzek felett, akár közgyűlési elnökként is tudták a tagságot befolyásolni, akik adott esetben egzisztenciálisan is függtek a pártszervezet vezetőjétől. Ez azonban ma már nincs így.

Helyi és személyes megfontolások alakítják tehát leginkább az MSZP-t, nincs egy meghatározó rendezőelv, amely mentén hosszabb távon tervezni lehetne. A legnagyobb hiány, hogy nincs egy karizmatikus vezetője a pártnak. Ezt vélhetően az MSZP szombaton megválasztott új elnöke, Molnár Gyula sem fogja tudni orvosolni, aki, hacsak valami rendkívüli esemény nem történik, 2018-ig irányítja a pártot. A feladata nem egyszerű: a Fidesz az államigazgatás minden, névleg független szegmensére is kiterjedő hegemóniájával szemben, a potenciális szövetségesek és a belső érdekcsoportok között lavírozva versenyképessé tenni az MSZP-t. Közben kellene keresni egy miniszterelnök-jelöltet is, aki Orbán Viktor esélyes kihívója lehetne, ami – visszatekintve az elmúlt évek különböző posztokra jelölt párton kívüli aspiránsaira – szintén lehetetlen küldetésnek látszik.

Ekkora hendikeppel indulva mégis miben bízhatnak a szocialisták? Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nem sok mindenben. A kormánypártok magabiztosan vezetik a közvélemény-kutatásokat, és bár két év alatt a Fidesz még rengeteg további botrányos ügyet fel fog tudni mutatni, egyelőre nem látni, hogy mi és ki fogja az apatikus tömegeket megindítani a kormánnyal szemben. A szocialisták ideális szereplőnek tűnnek, hogy még jó pár évig a kabinet ellenzékeként hozzájáruljanak a parlamentáris váltógazdaság látszatának fenntartásához.